Elátkozott szerető - III.

III.

Terülj-terülj asztalkám. Egyedül csak a kosztümös filmekben láttam ilyet, amikor valami óriási lakomát akartak megjeleníteni. Ott volt előttem minden, ami csak szem-szájnak ingere. Ha pedig valami mégsem, akkor a hűségesek körülbelül tíz és fél másodpercen belül már hozták is.

Mindenből mértékletesen fogyasztottam, mert ugye vendégségben nem illik sokat enni. De miután Rhage az ötödik komplett sült csirkéje után úgy nézett rám, mintha valami másik bolygóról származnék, Fritz pedig aggodalmas képpel tekintgetett másodpercenként a tányérom felé, kénytelen voltam úgy tele pakolni, hogy senkinek ne legyen rá oka, hogy szemmel verjen.

- Paige, Beth mesélte, hogy te is bűnügyekkel foglalkoztál, és az aktuális esetekből írtál cikkeket. – szólalt meg Wrath, minek köszönhetően én majdnem lenyeltem a villámat.

- Így igaz. – bólintottam. – Bár néhányszor régi eseteket is elővettem, amik érdekelhetik az embereket.

- Ezt a dolgot már Beth-nél sem értettem. Miért foglalkozik egy nő ilyen durva dolgokkal?

- Nos… - próbáltam összeszedni a gondolataimat. – A világ nem lesz kevésbé durva attól, hogy nem veszünk róla tudomást. Így legalább… valamennyire fel tudunk rá készülni. Ahogy a mondás is tartja, „ismerd meg ellenséged”.

- Ezért vagy most itt? – fújta ki a cigaretta füstöt Vishous. – Hogy megismerd az ellenséget?

- Fogd be V! – taszította meg könyökével Butch. V megérzése félig-meddig igaz volt, de erről a dologról nem beszélhettem. Csak Beth és Wrath tudta a teljes igazságot.

- Most komolyan! Milyen „bűnözőkkel” foglalkoztál eddig? Kikről írtál… cikket? Betörőkről? Pitiáner zsebtolvajokról? – folytatta tovább, miközben érzékeltem, hogy többeket kellemetlenül érint ellenséges faggatózása.

- Nem igazán. - Tettem le a kést és a villát. – Érdekel a profilozók munkája, szóval leginkább gyilkosokról, sorozatgyilkosokról, szexuális ragadozókról,…

Rólad…

- Jaj, hát érzem, hogy mi nagyon jóban leszünk! – mutogatott felém Lassiter a késével, közben pedig vigyorgott. Beth mesélt a Vishous-szel való „szeretetteljes” kapcsolatukról. Ezek után viszont biztos voltam benne, hogy tud olvasni a gondolataimban. Rehvenge-re néztem, akinek arcán szintén halvány mosoly derengett.

- Ne vedd magadra, Vishous már csak ilyen. Folyamatosan kötekszik. – próbálta Butch menteni a helyzetet.

- Semmi probléma. Ha az ember vámpírokhoz jön vendégségbe, ne lepődjön meg rajta, ha minden létező módon szívják a vérét. – nevettem zavartan.

- Ez jó, ez nagyon jó!!! – verte az asztalt Rhage, miközben úgy nevetett, hogy majdnem leesett a székről, az asztal pedig megremegett, amitől a tányérom heves táncot kezdett el járni. – Nem vagy semmi! – mutatott rám hatalmas ujjával, amitől a frász tört ki. – Adj egy ötöst! – tartotta fel óriási tenyerét, majd áthajolt az asztalon.

Ahhha. Pacsi.

Letettem az evőeszközöket, majd felálltam, és oda csaptam tenyeremet Rhage-éhez.

- Na ne már! Egy igazit! – mondta, én pedig felvontam a szemöldökömet. Direkt próbáltam keménynek látszani, így minden erőmet bele adtam az ütésbe. Még mielőtt megoszthattam volna vele ezt az információt, Rhage a tenyerembe csapott.

Aztán már csak a fejhangú ordításomat hallottam. A tenyerem égett, és mintha minden csont összecsúszott volna csuklóm környékén. A kézfejem élettelenül lógott, mikor visszaültem a székre. Igazság szerint összecsuklott alattam a lábam.

- Jaj Istenem, fájt? – kerekedett nagyra Rhage szeme, én pedig az ajkamba haraptam, és nemet intettem a fejemmel. Nem akartam, hogy azt higgyék, puhány vagyok. V már olyan füstöt eregetett, mint egy gyárkémény, és éreztem, hogy hideg szemei rám tapadnak.

- Semmi. Baj. – próbáltam kényszeredett mosolyt erőltetni az arcomra. – Úgyis… a ballal írok. – préseltem ki magamból, majd újra felemeltem a villát. De alig tudtam megtartani. Jobb kezem végig elzsibbadt, közben pedig lüktetett a fájdalomtól. Soha nem viseltem jól a fájdalmat. Éreztem, hogy szemembe könny szökik, szájam legörbül.

Bőgőmasina. Szedd. Össze. Magadat.

Felemeltem még ép kezemmel a villát, ami viszont vészesen remegett, ahogy újra és újra átfutott egész testemen a lüktető fájdalom. Mindenki szemét magamon éreztem, majd nem bírtam tovább, és kitört belőlem a zokogás.

- Sajnálom…  Kurvára fáj. – bömböltem, majd fejemet az asztalra hajtottam.

Acchursed a tükör előtt állt, és éppen a több napos borostájától igyekezett megszabadulni. Ahogy végig simította az immár sima bőrfelületet, remélte, hogy legalább ebbe nem fog Empheror belekötni.

Halk kopogás hallatszott az ajtón, amit nem tudott mire vélni. A harcostársai általában majdnem rádöntötték az ajtót, mikor szükségük volt rá. Ez a kopogás viszont finom volt és illedelmes. Az ajtóhoz lépett, és résnyire nyitotta az ajtót.

Ó. Te. Szent. Szar.

- Filomena? – kérdezte összehúzott szemöldökkel. – Mit keresel itt?

- Ne haragudj, hogy zavarlak, én csak… én csak beszélni szeretnék veled.

- Kérlek, menj el. Nagyon jól tudod, mi lesz, ha itt talál.

- Nem engedem, hogy bántson téged. Miért ne beszélgethetnénk?

- Nagyon jól tudod, hogy miért nem. Egyébként pedig nem a saját testi épségem miatt aggódom. Nekem már úgyis mindegy. Sokkal inkább miattad.

- Soha nem bántana. Soha nem emelne rám kezet.

- Nem csak tettekkel lehet bántani és megalázni embereket. Hanem szóval is. Ezt én tudom a legjobban. És nem ilyen sorsot szánok neked.

- Nem érdekel. És Empheror dühöngése sem érdekel. Változtatnunk kell kettőtök kapcsolatán, mert ez most már tarthatatlan. Mindkettőtöknek csak árt. Ha ez kell, én leszek a kapocs köztetek. Egy közvetítő, aki lassan közelebb hoz titeket egymáshoz. Fáj látnom, ahogy egyre jobban eltaszít téged magától. – Acchursed egy nagyot sóhajtott. Úgy tisztelte Filomenát, ahogy még egy nőt sem tisztelt az édesanyján kívül. Örült, hogy Empherornak ilyen nagyszerű felet adott az ég. De azzal is tisztában volt, hogy még ő sem tud semmit tenni, ami javítana a helyzeten. Sőt. Csak súlyosbítana rajta.

- Filomena… köszönöm… köszönöm a kedvességedet, és mindazt, amit megpróbálsz értünk tenni. Te egy igazán értékes nő vagy. – nehezen találta a szavakat, mert nem szerette volna megbántani, miközben fátyolos, mézszínű szemeivel nézett rá. – De mind a ketten tudjuk, hogy ennek a helyzetnek csupán egy dolog vethet véget. – látta, hogy Filomena az ajkába harap, mintha csak sejtené a választ. - Egyikünk halála. És a te érdekedben remélem, hogy nem Empheror lesz az.

- Ne mondj ilyet! – hallotta a nő kétségbeesett hangját. – Én… én nem nyugszom addig, amíg nem lesz hármunk között béke. Fogalmad sincs, milyen azt tudnom, hogy miattam fajultak el a dolgok… hogy miattam gyűlölt meg téged még jobban.

- Kérlek, ne legyen emiatt bűntudatod. Te ártatlan vagy mindabban, ami történt. Örülök… örülök, hogy Empheror megtalált téged. Tényleg. – erősítette meg, mikor látta a nő szomorú arckifejezését. – Legalább tudom, hogy boldog, mikor veled van. Azóta igazán van célja az életének.

- Hogy mondhatod ezt? – nézett rá Filomena könnyes szemmel. – Ha… ha tudtad volna, hogy ez fog történni, akkor is hozzám vezérelted volna Empherort? – nézett mélyen a férfi szemébe. – Ha tudtad volna, hogy emiatt te magad kerülsz majd veszélybe?

- Igen. – válaszolt Acchursed.

- De… de miért? – kérdezte hisztérikus hangon a nő, akit elkeserített a tehetetlensége, és mardosta az önvád.

- Mert így volt helyes. – válaszolta a férfi rövid idő után. A nő csak nézte, és nem akarta elhinni, hogy létezhet ilyen jó ember. – Ne aggódj Filomena. Úgy érzem… úgy érzem, nemsokára mindhárman békére lelünk majd. – szavai hallatán a nő elsírta magát.

- Most menj! – kapta fel a fejét Acchursed. Mindjárt itt lesz. Érzem, hogy közeledik. Nem szabad, hogy itt találjon téged. Menj! – fordította meg a nőt, majd finoman, de határozottan csukta be mögötte az ajtót.

A. Jó. Büdös. Életbe.