Elátkozott Szerető - Prológus

                                                              

                                                                     PROLÓGUS

- Warrhior, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – Vezetőjük hideg szemmel nézett rá.

- Úgy csinálsz, mintha valami bűnt akarnánk elkövetni.

- Nem erről van szó. Csak ez a dolog XCorral… nem hiszem, hogy ezek után a Király bízna egy Őshazából érkező harcos csapatban.

- Acchursed, Wrath már régóta ismer engem. Tudja, hogy nem jelentek rá veszélyt. Volt idő, mikor együtt harcoltunk, bár a sors más irányba vezérelt minket. De SOHA nem voltunk ellenségek.

- Tudom, csak… félek, hogy most pattanásig feszült a helyzet. Talán várhatnánk egy kicsit…

- Elegem van a nyavalygásodból. Nem úgy viselkedsz, mint egy harcos. – mérte végig hideg pillantásával. Acchursed inkább az ajkába harapott és nem válaszolt. Ismerte már eléggé a vezérüket ahhoz, hogy tudja, csak olaj lenne a tűzre. – Kimegyünk ma este. – mondta Warrhior. – Hívd a testvéredet.

- De miért őt? Itt vagyok. Veletek megyek.

- Nem. Te inkább őrizd a házat. – vetette oda.

- Ugyanolyan jó harcos vagyok, mint ő. Ezzel büntetsz, csak mert arra kérlek, hogy gondold át a dolgokat?

- Nem! – fordult felé Warrhior, miközben a fogát csikorgatta. – Ezzel büntetlek azért, mert kétségbe vonod a döntésemet. A testvéred soha nem tenne ilyet.

- Én nem vagyok a testvérem. – Acchursed érezte, hogy elfátyolosodik a szeme.

- Igen. – lépett hozzá közelebb vezére. – Ezért van RÁ szükségem.

Will nagyot sóhajtva lépett be a Testvériség kiképző központjába. Letette a mázsás sporttáskáját újdonsült ágyára, mellé zuhant, és nagyot sóhajtva beletúrt szőke, göndör hajába. Körbe nézett, az övén kívül még két másik ágy állt a szobában, amely bár barátságos volt, de mégsem az otthona. Na persze az ilyen apróságoknak, mint hogy el kellett hagyni a megszokott szobáját és a családját, nem lett volna szabad, hogy zavarja. Itt volt a Testvériség kiképzőközpontjában, és most úgy kellett volna körbe táncolnia, mint a Muzsika hangjaiban Julie Andrews a virágokkal borított, napsütötte réten. De valahogy mégsem akart sikerülni.

Nem a kiképzéssel volt itt a gond, és nem is a jövővel, amit neki szántak. Büszke volt arra, hogy ide jöhetett, hogy egyszer talán majd egy lehet a Testvérek közül. Viszont a többiek…

Világéletében visszahúzódó fiú volt, barát és játszótárs nélkül, egy a hagyományokhoz maximálisan ragaszkodó, nyársat nyelt családban. Valódi büntetés volt számára egy-egy családi összejövetel, ne adj’ Isten bál, ahol öltönyben kellett parádéznia, és ahol legszívesebben elbújt volna valamelyik függöny mögé. Frusztrálta a sok ember, a kényszeredett társalgás, a sok tökéletes pár, és a saját, átváltozás előtti csenevész teste.

És most itt volt. Semmi baja nem lett volna az egésszel, ha csak őt egyedül képzik ki. Ha csak neki szólnak az órák. Ha egyedül kell bénáznia. De ez a… csoportterápia…

Kibaszott. Szívás.

- Gyere fiam, tartunk egy kis eligazítást. A szobatársaid valószínűleg csak holnap érkeznek meg. – jött be hozzá a hosszú hajú testvér, akinek fürtjei a szőke, a barna- és a vörös egyéb árnyalataiban pompáztak. „A Nemző”. – gondolta, és közben dagadt a mellkasa a büszkeségtől. Gyorsan felpattant az ágyról, és utána sietett. Ám amikor meglátta a másik hat fiatalt is a terem felé igyekezni, megrázta a fejét.

Kibaszott. Szívás.

A táskáját markolászta, miközben a kocsi sebesen haladt az úton. Ki sem nézte volna ezt a sebességet az öreg komornyikból. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy egy kocsiban ül Fritzzel, a vén hűségessel. És ez még csak a kezdet volt. Érezte, hogy az izgalomtól teste ezer watton ég, és az ujjatlan ruha ellenére is ömlik róla a víz. Roppant bájos lesz, mire megérkeznek.

Az ujjait tördelte, és a vadonatúj cipőjét nézte, ami már véresre törte a lábát.

Fasza.

- Mindjárt ott vagyunk, Kisasszony. – szólt hátra Fritz. Jézusom… észre sem vette, hogy mikor haladtak át az álcázáson, és az első kapukon. „Talán jobb is így.” – gondolta, majd egy nagyot sóhajtott, mikor a kocsi leparkolt. Fritz korát meghazudtoló fürgeséggel termett a hátsó ajtónál.

- Parancsoljon Kisasszony. – nyújtotta a kezét, amitől lényegesen könnyebb volt kiszállni, tekintve remegő lábait.

- Köszönöm. – válaszolta egy ideges mosoly kíséretében, majd felnézett a hatalmas kastélyra. „hát itt laknak”. – suttogta maga elé. Régebben mindig úgy gondolta, hogy ha egyszer itt fog állni, akkor egy helyben ugrálva, és sikítozva fog körbe nézni, hiszen mindig erről álmodott.

Most viszont itt volt, és baromira nem volt kedve ugrálni. Speciel mondjuk sikítozni igen, de ez utóbbit nem engedhette meg magának.

- Ha készen áll Kisasszony, akkor be is mehetnénk. – invitálta Fritz az ajtó felé. – Indulhatunk?

Nem. No. Nein. Nyet.

- Igen, persze. – vert magába életet, majd az ajtóhoz botorkált. Mikor beléptek az egyik ajtón, egy újabb fogadta őket. Fritz bele nézett a kamerába, majd az ajtó kitárult.

A lány vett egy nagy lélegzetet, mielőtt belépett rajta. Tudta, hogy az egész élete megváltozik ettől az egy lépéstől. Az ajtó mögött ott van minden álma, minden félelme, minden éjszakája és minden nappala.

- Miért nem jössz be? – a hang olyan volt, mint a mennydörgés. Szemei hatalmasra nyíltak, mikor meglátta a férfit, aki akkora volt, mint egy hegy, napszemüvege fölött felvonta mindkét szemöldökét. A mellette álló golden retriewer pedig érdeklődve fordította el a fejét.

A lány pedig a kedves invitálás után beájult a kastélyba.