Elátkozott Szerető - II.

II.

Will feszengve nézett körül a teremben, ahol nagyjából tíz társával együtt várták, hogy eligazítást kapjanak a Testvérektől. Nagy meglepetésére két lány is volt a csapatban, akik szinte azonnal egymásra találtak, alig néhány órával érkezésük után. De nem csak ők. Szemmel láthatóan ismerkedtek egymással a leendő tanítványok, izgatottan sustorogtam, miközben kiképzőikre vártak. Will egy sarokba húzódott, és azon igyekezett, hogy senkivel ne létesítsen szemkontaktust. Eddigi, széles körű tapasztalatai alapján ez volt a legbiztosabb módszer arra, hogy senki ne akarjon vele mélyen szántó beszélgetést folytatni.

Aztán hirtelen arra lett figyelmes, hogy mindenki ülőhelyet keres magának. Felnézett, és látta, hogy az a Testvér lép be a terembe, aki a szobájába is bejött. A Nemző. Mivel későn eszmélt, természetesen ő volt az utolsó, aki helyet foglalt, ráadásul kénytelen volt elöl megtenni, mert már csak ott volt hely.

- Nos, üdv mindenkinek. Először bemutatkoznék, Phury vagyok, a Fekete Tőr Testvériség tagja. – itt áhítatos sóhajok hallatszottak, de Will csak maga elé bámult. - Nagyon örülök, hogy szinte kivétel nélkül itt vagytok, és remélem, jól érzitek majd magatokat. Nem állítom, hogy könnyű dolgotok lesz, hiszen minden kezdet nehéz. Lehet, hogy ez most furcsán hangzik, de mi, a Testvérek sem tőrrel a kezünkben születtünk. – megkönnyebbülés és apró mosolyok hangja töltötte meg a levegőt. – Az órarendeket majd kitesszük a központi hirdetőfalra, és minden szobába is rakunk egyet. Isten ments, hogy bármelyik edzésről lemaradjatok. – újabb kuncogás. – És igen… megérkezett két segítőtársam is. Na, gyertek már be! – nyújtotta feléjük a kezét. – Ők Zsadist bácsi és Butch bácsi. – mutatott rájuk. A teremben heves duruzsolás kezdődött, és Willnek nem volt nehéz rájönnie, hogy miért. A Zsadist nevű testvérnek óriási forradás húzódott végig az arcán, ami roppant ijesztővé tette a fizimiskáját. Will érezte, hogy izmai megmerevednek az izgalomtól, kezét úgy ökölbe szorította, hogy ujjai már a tenyerét karmolászták. „Biztos harc közben szerezte” – gondolta magában. Nem is történhetett másként. Bár azt nem értette, hogy maradhatott ilyen szörnyű nyoma a vágásnak. Kirázta a hideg a gondolatra, hogy egyszer, talán majd vele is megtörténhet ugyanez. Undorodott magától.

Gyáva. Kutya.

Mintha csak megérezte volna, hogy mire gondol, Zsadist tekintete rá villant. Hihetetlen, sárga szemének pillantásától Will még kisebbre húzta össze magát.

- Mindkét testvérem segíteni fog a kiképzésetekben. Ha bármi kérdésetek van, vagy segítségre szorultok, nyugodtan szóljatok nekünk. – Phury hangja és mosolya megnyugtató volt, de Will akaratlanul is arra gondolt, hogy vajon hányan fognak Zsadisthoz fordulni segítségért… Rossz érzés töltötte el, amiért ezt gondolta. Mikor felpillantott, a testvér sárga szeme ismét őt figyelte. Will azt szerette volna, bárcsak akkora lehetne, mint egy porszem, és reménykedett benne, hogy a férfi nem tud olvasni a gondolataiban.

- Még annyi, hogy a közös étkezések időpontját is megtaláljátok majd a táblákon, és azokon mindenkinek kötelező megjelenni. Esetleg van kérdés? – nézett körbe halvány mosollyal az arcán, de egy kéz sem emelkedett a levegőbe. Will meglepetten vette észre, ami eddig nem tűnt fel neki. Phurynak is sárga szeme volt, akárcsak Zsadistnak. – Jól van, akkor mindenki vonuljon vissza a szobájába, pakoljatok ki, ismerkedjetek. A főétkezés pedig a megbeszéltek szerint lesz, a faliújságokon minden fontos információt megtaláltok. Köszönjük a figyelmet! – a terem hirtelen megelevenedett, mindenki izgatottan pattant fel, és nagy hangzavar kíséretében indult a szobája felé. Will megvárta, míg elhalad a tömeg, és csak azután állt fel a helyéről.

- Várj egy pillanatot, fiam. – fogta meg a vállát egy súlyos kéz. Will halálra rémült, mikor látta, hogy a sebhelyes arcú testvér tartotta vissza. Azt hitte, mégis bele látott a gondolataiba, és most valami szörnyűség fog következni. A szíve majdnem kirobbant a mellkasából.

- Nyugodj meg. – dörmögte. Will nem nagyon találgatta, hogy honnan tudja, mennyire megijedt, hiszen tisztában volt vele, hogy szívdobogását még Dél-Afrikában is mindenki hallotta, és valószínűleg ahhoz igazították a törzsi dobok ritmusát. – Akadt egy kis adminisztrációs probléma, a szobatársaid lányok lennének, így egy kis cserére van szükség. Te átköltözöl egy másik szobába, két másik fiúhoz. – mondta. Tudta, hogy válaszolnia kellene valamit, de semmi másra nem futotta az erejéből, csak hogy bólintson. -. Mi a neved? – kérdezte tőle, sárga szemét az övébe mélyesztve.

- Wi…Will – felelte elhaló hangon, ami baromira nem illett egy harcos jelölthöz. Megköszörülte a torkát. – Will a nevem.

- Tehát így szereted, ha szólítanak, nem pedig a teljes neveden. – kapcsolódott be a beszélgetésbe a férfi, aki a Butch névre hallgatott.

Na még csak az kéne, hogy a teljes nevén szólítsák.

- Igen, ha nem probléma, akkor csak Will.

- Nem probléma, Z is a legtöbbször csak Z. – vigyorgott rá Butch, akit úgy gondolta kedvelni fog. – Gyere, elkísérlek az új szobádba. – tette vállára a kezét, Willben pedig csak most tudatosodott, hogy ezzel füstbe ment minden reménye, hogy legalább az első éjszakát egyedül töltheti. Miközben nagyot sóhajtva kilépett az ajtón, végig magán érezte azt a sárga szempárt.

- Ő itt a feleségem, Cormia. – ölelte át Phury gyönyörű, szőke felesége derekát.

- Kiválasztott… - hajtottam meg a fejemet. – Örülök, hogy megismerhetlek.

- Az érzés kölcsönös. – fogta meg lágy kezével az enyémet, közben pedig barátságosan rám mosolygott.

Egymás után mindenkit személyesen is megismertem, bár elmondás alapján így is mindegyiküket be tudtam azonosítani.

Mikor Xhex-hez értem, őszintén reméltem, hogy még csak meg sem próbál olvasni az érzelmi rácsszerkezetemben, mert ő volt az egyik olyan személy társaságból, akitől nagyon idegenkedtem Beth elmondása alapján, és a valóságban is olyan kisugárzása volt, ami viszolygást keltett bennem. Arca semmit nem árult el, de valamiért mégis úgy éreztem, vette a jelzéseimet.

Rehvenge-dzsel nem volt ilyen problémám. Szimpatikus volt nekem, és tudtam, nem csak magával kapcsolatban nem találhat bennem negatív érzéseket, hanem a Királlyal és az egész társasággal szemben sem.

- Szia, én Bella vagyok, Zsadist fele. – lépett elém a mosolygós lány, akit talán minden nőnél jobban tiszteltem ennél a házban. Beth elmesélte Z történetét, és azt, hogyan találtak egymásra Bellával… hogy Bella hogyan találta meg Zsadistot, és rántotta vissza a sötétségből, és a múlt árnyai közül. Ilyen az igazi szerelem.

- Nagyon örülök, hogy megismertelek. – szorítottam meg kicsit jobban a kezét, mint bárki másét, miközben elszorult a torkom. Nem akartam, hogy lássa rajtam, elérzékenyültem, így tovább léptem.

- És te vagy a gyönyörűséges Nalla baba! Bár már igazi kis hölggyé cseperedtél! – kis arcán csibészes mosoly jelent meg, majd szégyenlősen apukája nyakához bújt.

Z.

Ott állt előttem teljes életnagyságban, engem pedig elöntöttek az érzelmek. Annyi mindent szerettem volna mondani neki, de tudtam, hogy a nevemen kívül nem szabad semmi mást mondanom. Egy nagyot nyeltem, majd közelebb léptem.

- Hello. Paige vagyok. – mondtam, majd a kezemet nyújtottam. Ekkor jutott csak eszembe, hogy Zsadist nem szereti az érintést. Nem volt szándékomban őt kellemetlen helyzetbe hozni, így sután próbáltam visszahúzni a kezemet, ám ő gyorsabb volt. Keze az enyémhez ért, és finoman megszorította. Rá mosolyogtam, majd meghatottságomat próbáltam valahogyan elrejteni, ami nem volt nehéz, tekintve, hogy látómezőmben megjelent egy bőrkesztyűs kéz, amely halvány fénnyel égett.

„Csak nem Jamie és a csodalámpa? Vagy inkább valami elbaszott Tony Stark?

Vishousre néztem, és tudtam, ez is egyfajta próbatétel. Beth mesélt V „csodakezéről”, ami gyógyítani is tud, de leginkább életet elvenni. Lassan, de biztosan nyúltam keze után, majd az utolsó pillanatban Z egy határozott mozdulattal elütötte a közelemből V karját.

- Ezzel ne szórakozz. – mondta neki tömören, mire V sértetten távozott az ebédlő irányába.

- Nos, akkor szerintem menjünk is enni. A Hűségesek már mindent előkészítettek. – lépett hozzám Beth, majd karjával az étkező felé invitált. – Kicsi Wrath most éppen alszik, de amint itt végeztünk, akkor felmegyünk hozzá, jó? – láttam Beth arcán, mennyire ragyog, mikor a kisfiáról beszél. Irigyeltem ezért.

- Már nagyon várom, hogy lássam. – mondtam, majd a hatalmas asztal felé fordultam, és tátva maradt a szám.