Elátkozott szerető - VI.

VI.

Miután este visszamentem a szobámba, az éjszaka elfogyasztott fagylalt- és tejszínhab hegyektől nem tudtam aludni, inkább csak forgolódtam. Nem akartam bevallani magamnak, hogy az a jéghideg szempár sokkal inkább ludas a dologban, semmint az ipari mennyiségű telített szénhidrát.

Talán hajnali négy felé sikerült elaludnom, és mikor felkeltem, teljes időzavar uralkodott el rajtam. Ugyanúgy sötét volt, de miután az ablakra néztem, láttam, hogy a redőnyök miatt, amik kizárták a napfényt. Félálomban a mobilom után nyúltam, majd bedagadt szemekkel ránéztem. Nem sokkal múlt egy óra.

Nem semmi teljesítmény.

Bár tisztában voltam azzal, hogy valahogy át kell szoknom az éjszakai életmódra, most jöttem rá, hogy ez nem lesz könnyű mulatság, és valószínűleg a szervezetem sem fogja szeretni, hogy hülyét csinálok belőle.

Mintegy válaszként gondolataimra, a gyomrom fájdalmasan megkordult. Tudtam, hogy le kellene mennem… reggelizni? Ebédelni?

Enni.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és a fürdőszobába mentem. Úgy néztem ki, mint akin átment az úthenger. Nem egyszer. Minimum kétszer. Bedagadt szemek, alattuk két bevásárlószatyorral, és szénaboglya hajjal. Csak remélni tudtam, hogy ki tudok hozni valamit ebből a nagy kalap…

Hiába, a szarnak is vannak fokozatai.

A zuhany legalább felébresztett, és immár képesnek tartottam magamat megvalósítani a feladatot, hogy felöltözzek és a konyhában, valami élelem után nézzek. Úgy gondoltam, a Hűségesek még alszanak, talán egy-két óra múlva kezdenek majd készülni az első étkezésre. Nem akartam ünneplőbe vágni magamat, úgyhogy csak egy macinacit kaptam fel egy toppal, és igyekeztem a fejemet szalonképes állapotba hozni. Miután a hajszerkezetemet vámpír- és emberi fogyasztásra alkalmasnak minősítettem, egy nagy levegőt vettem, és halált megvető bátorsággal léptem ki a folyosóra. Nyuszis mamuszomban olyan halkan lépkedtem el a szobák előtt, hogy még én magam is meglepődtem.

Szerencsére a lépcső sem nyikorgott alattam – nem úgy, mint tegnap este a Testvérek súlya alatt – így teljesen észrevétlenül jutottam le a konyhába. Ahogy azt előre gondoltam, nem találkoztam egyetlen Hűségessel sem. De őszintén be kellett hogy valljam, valamiért nem is akartam senkivel sem találkozni... főleg nem a gyilkos szemű Testvérrel.

Kinyitottam az óriási, amerikai hűtő mindkét ajtaját, és körbe néztem. Annyi minden volt odabent, hogy félő volt, leolvad a hűtő, mire kitalálom, hogy mit is szeretnék. Végül a sült, szeletelt pulyka mellett döntöttem, vettem mellé néhány saláta levelet, és igen… az elmaradhatatlan majonézt. Elégedetten csuktam be a hűtő ajtaját, aztán…

Egy óriásit sikoltottam. A majonézes üveg kiesett a kezemből, és vészes sebességgel közeledett a konyhakő felé.

- Hoppá! – kapta el Blay, majd a pultra tette. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. – nézett rám ártatlan, kék szemeivel.

- Semmi… semmi baj. – tettem le a többi cuccot az asztalra, és közben arra gondoltam, hogy minden bizonnyal ilyen lehet, mikor valaki lábon kihord egy infarktust.

- Tényleg ne haragudj. – tette a hátamra a kezét, ami valamiért nagyon jól esett. Félénken rá mosolyogtam, majd megráztam a fejemet.

- Minden rendben volt az este? – kérdeztem, mikor eszembe jutott, hogy Blay is be volt osztva éjszakára. – Ugye nem sérült meg senki?

- Nem, dehogy. – nevetett. – Nem tudom, Beth mit mesélt, de azért nem minden este jövünk haza talpig véresen.

Megnyugtató.

- Nos, azt hiszem, ő inkább azokat a bizonyos… problémás éjszakákat emelte ki. – mosolyogtam rá. – De ez érthető. Az emberben azok az alkalmak maradnak meg, amikor veszteség érte… vagy legalábbis közel állt hozzá. – sóhajtottam egy nagyot. – De örülök, hogy most minden rendben volt.

- Igazán nem kell aggódnod miattunk. Tudunk vigyázni magunkra. – mosolygott rám, miközben tiszta kék szemei teljesen elvarázsoltak. Gyorsan elkaptam a fejemet.

- Neked most nem aludnod kéne? Hiszen odakint voltál az este. Nem vagy fáradt? – kérdeztem, mert a naplemente még jó háromórányira volt.

- Nos, ami engem illet, nem szoktam sokat aludni. Qhuinn is felébredt, és… mindketten megéheztünk, szóval… gondoltam viszek fel neki egy kis harapnivalót. – mondta, közben pedig az arca éppolyan vörös lett, mint a haja. Látszott rajta, hogy nem mindennapi ébresztőben lehetett része.

Mázlista.

Zavarában ő is szélesre tárta a hűtőt, és egy lényegesen nagyobb halomba pakolta a finomságokat, mint amit én szedtem ki magamnak. A kenyértartót kinyitva az óriási választékból végül egy rozsos zsömlét szemeltem ki magamnak, ami akkora volt, mint a tenyerem kétszer, majd kettévágtam, és elkezdtem rátenni a pulyka szeleteket. Közben Blay is gyakorlott mozdulatokkal, ízlésesen rendezte el a hatalmas tányéron- és tálcán a sok finomságot, amit majd a párjának visz. Minden mozdulatán látszott a szeretet, a szerelem és a törődés. Figyeltem az arcát, ahogyan a legjobb, legfinomabb falatokat pakolja csak a tányérra, és tudtam, már azt látja lelki szemei előtt, mikor Qhuinnek kínálja majd őket. Istenem… mikor is volt utoljára, hogy valaki ágyba szervírozta nekem a reggelit?

Ja igen. Soha.

A szívem fájdalmasan szorult össze. Leginkább mindig akkor éreztem, hogy mennyire magányos vagyok, mikor olyan emberek között voltam, aki boldog párkapcsolatban éltek. Ekkor mutatkozott csak meg igazán a különbség az én életem, és az ő életük között.

- Majonézt? – kérdeztem Blayt, mielőtt mindent visszapakoltam volna a hűtőbe.

- Nem, köszönöm. Qhuinn nem szereti. – nézett rám, szemei pedig ragyogtak.

Majdnem elsírtam magamat.

- Oké. – mondtam, majd kinyitottam a hűtő ajtaját.

- Tudom, hogy… hogy nehéz neked itt velünk. – mondta hirtelen, mintha csak a fejembe látott volna. – Mármint… úgy értem, hogy mi eléggé mások vagyunk, mint az emberek. Egy kicsit lobbanékonyabbak, néha morgósak… és elég nehezen nyílunk meg mások felé. Ez a Testvériségre halmozottan érvényes. - mosolygott. – Hagyd, hogy egy kicsit megszokják a jelenlétedet. Ez egy türelemjáték. Ami pedig Vishoust illeti. – felkaptam a fejemet. – Ő mindenkit próbára tesz.

- Köszönöm, de szerintem nem erről van szó. Valószínűleg ellenezte, hogy ide jöjjek. Most pedig meg akar törni, hogy én magam akarjak minél előbb elmenni. – Blay arcán láttam, hogy ő is hasonlóképpen gondolja, és csak megnyugtatásból mondott mást nekem. – De nem fog neki sikerülni. – folytattam. – Életem során sok olyan emberrel akadtam össze, akik meg akartak törni. Mindegyik kudarcot vallott. Minél többen próbálkoztak velem, annál erősebb lettem. Nem Vishous lesz az, aki megtöri a nyerő szériámat, ebben egészen biztos lehetsz. – Azon igyekeztem, hogy mindez elég hihetően hangozzon, és ne ordítson belőle, hogy az életemre mindez tökéletes ellentéte az igaz. Nem akartam, hogy gyengének gondoljon.

- Ejha! Akkor remélem, V most az emberére talált! Ennek ellenére inkább azt tanácsolnám, hogy ne húzd fel nagyon.

- Azt nehéz lesz kivitelezni. Ő már a puszta létezésemtől is pipa. Azt pedig sajnálatos módon, még az ő kedvéért sem vagyok hajlandó megszűntetni. – Blay egy nagyot nevetett, kivillantak hófehér szemfogai.

- Mi olyan vicces? – lépett be a konyhába Qhuinn, felemás színű szemét pedig Blay és köztem járatta. Tekintetében nyoma sem volt párja nyitottságának. Néhány percre kezdtem felengedni Blay közelében, de most ismét, mintha egy jeges fuvallat söpört volna végig a konyhában.

- Semmi különös, csak V-ről beszéltünk. Mondtam Paige-nek, hogy ne vegye magára a viselkedését. – Blay mosolyogva, csillogó szemmel nézett Qhuinnre, aki hozzá hajolt, és megcsókolta.

Ó. Anyám.

Nem az az üdvözlő szájra puszi volt, amit az emberek nagy részénél tapasztalni lehet, mikor üdvözlik egymást. Mélyen csókolta, birtoklóan, Blay pedig szemmel láthatóan boldogan adta meg magát. Éreztem, hogy az arcom tűzvörös lesz. Finoman szólva is zavarba jöttem.

- Qhuinn… - suttogta Blay, aki maga is zavarával küszködött. Egészen biztos voltam benne, hogy nem volt ott a tervei között, látványos bemutatót tart majd a szexuális életükből.

- Ne haragudj, csak már nagyon éhes vagyok.

Aha. Biztos a pulykára.

Blay nem szólt semmit, csak bocsánatért esedezve nézett rám, Qhuinn pedig átkarolta, a körülöttük terjengő nehéz, fűszeres illat pedig egészen biztosan nem a tányérokból jött. Rám nézett, tekintetéből pedig egyetlen szót olvastam ki: ENYÉM.

TIÉD. Oké. Ezt megdumáltuk.

- Akkor én megyek is. Jó étvágyat. – fogtam rövidre, aztán már tipliztem is ki a konyhából.

- Szia! Jó volt beszélgetni! – kiáltott utána Blay, de én meg sem álltam. Még hallottam, hogy vitáznak valamin, de én igyekeztem minél előbb visszajutni a szobámba, kettesben a pulykás szendvicsemmel.

Nála talán nem húzom ki a gyufát.

Zsadist keresztbe font karral figyelte a fiatalok edzését. Sárga szemével egyenként felmérte a rá bízott fiatalokat, a viselkedésüket, a hozzáállásukat, és mozgásukból már most látta, melyikük lesz tehetséges a harcművészetek terén. Olyanok voltak mind, mint a csiszolatlan gyémánt, vagy egy csodálatos márványtömb, ami arra vár, hogy a szobrász elővarázsolja belőle a kész mesterművet.

Zsadist számára megtiszteltetés volt, hogy rá bízták ezeket a fiatalokat. Volt idő, amikor alkalmatlan lett volna a feladatra, hogy a jövendőbeli harcosok kiképzője legyen. De azóta nagyot változott az élete.

Az évszázadnyi szenvedés, harag és magány után jött egy nő, aki átlátott azon a vastag, fájdalomból született, sötét falon, ami mögött Zsadist élt… vagyis inkább csak vegetált. Meglátta Zsadistot, amikor a legtöbben elfordultak tőle. Szerette, amikor a testvérén kívül senki más nem gondolt így rá… és végül a szerelme életre keltette. Zsadist pedig kilépett a múlt árnyai mögül, és új életet kezdett.

Néha még magának is nehezen ismerte be, hogy milyen jó törődni másokkal. Aztán rájött, hogy szeretne valamit visszaadni abból a szeretetből és törődésből, amit az új életében a Felétől és a Testvéreitől kapott. Tudta, hogy milyen a magány, hogy mennyire el tud veszni az ember a saját poklában. Éppen ezért különleges érzéke azonnal jelezte, ha valaki nagy bajban volt.

És ennél a fiúnál kiakadt az érzékelő mutatója.

Will maximálisan bele adta minden energiáját az edzésekbe, fejlesztette elméleti tudását, de ennek ellenére olyan volt, mint… egy fekete lyuk a galaxis közepén. Mintha nem is létezett volna. Az órák között egyedül járt-kelt, a szavát sem lehetett hallani. Míg a többiek már vígan barátkoztak, ő előnyben részesítette a magányt. Nagyon hasonlított valakire…

- Jól van gyerekek, mára ennyi volt! – csapta össze néhányszor a tenyerét, amely körülbelül olyan hangot adott, mintha bomba robbant volna. – Menjetek zuhanyozni, utána pedig irány az étkező! – Adta ki az utasítást, mire a gyerektömeg izgatottan zsibongva futott ki a teremből. Will persze hátra maradt, Zsadist szinte egészen biztos volt benne, hogy megvárja majd, amíg mindenki megzuhanyozik, és majd csak utána megy be a fürdőbe. A fiú észre vette, hogy figyeli, arca lángba borult, megfogta a táskáját, majd gyors iramban indult a többiek után.

- Viszlát, köszönjük az órát!- habogta kifelé menet, de nem mert Z szemébe nézni.

- Nincs mit fiam, igazán ügyes voltál. – válaszolta a harcos, mire Will szeme egy pillanatra találkozott az ő tekintetével, majd kifordult az ajtón.

Zsadist összeszedte az edzéshez használt kiegészítőket, majd az ajtó felé indult. Segítségre lesz szüksége. És már tudta is, hogy kihez fog fordulni.

Elátkozott szerető - V.

V.

Képtelen voltam aludni. Hajnali fél kettő felé járt, én pedig csak a falat bámultam. Hihetetlenül felkavaró volt ez a néhány óra, amit a Testvériség – és feleik – körében tölthettem.

Tényleg léteznek.

A bizonyosság érthetetlen módon letaglózott, pedig az elmúlt tíz évemben pont ezt próbáltam bebizonyítani. Beth rengeteget mesélt nekem róluk látogatásai alkalmával, de valamiért mindig azt hittem, hogy… hogy csak képzeleg… vagy ami még rosszabb, hallott a hobbimról, és hülyét akar belőlem csinálni. De egyszerűen jó volt őt hallgatni. Olyan részletességgel mesélt a férjéről, a vámpír királyról, és a testvériségről, hogy egyre inkább elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy igazat mond. Aztán jött az a hihetetlen meghívás… és most itt voltam egy olyan szobában, amihez foghatót még egy öt csillagos hotelben sem láttam.

Elkezdett sajogni a megrepedt csuklóm, így felkeltem és kicsoszogtam a fürdőbe, hogy bevegyem a fájdalomcsillapítót, amit Jane doki adott. De miután leültem az ágyra, éreztem, hogy végleg kipattant a szemem, és képtelen leszek aludni. Beth megmutogatta nekem a ház közös részeit, így mivel már kezdtem megőrülni szobám magányában, inkább magamhoz vettem a könyvemet, átvedlettem a ruhámba, és megcéloztam a könyvtárat.

Mikor kiléptem az ajtón, aggodalmasan néztem körül, mert tudtam, hogy csak számomra van éjszaka, a ház többi lakója számára ez a nappal, az aktív időtöltés ideje. Ahogy elhaladtam szomszédaim szobája előtt, kaptam egy hanghatásokkal kísért bemutatót abból, hogy errefelé mi is számít aktív időtöltésnek.

Beth mesélte, hogy a vámpírok – főként a harcosok – igazi ösztönlények, sokkal erősebben az érzéseik és vágyaik, mint az embereknek. Ez magával hozta a lobbanékonyságot, a mélységes szerelmet, amit a felük iránt éreztek, és… nos, a hihetetlen mennyiségű és minőségű szexet.

Furcsának tartottam, de ez az egész ebben a pillanatban inkább zavarba ejtett, semmit vágytam volna az ajtók mögé tekinteni. Bár akinek már régóta a filléres ponyvaregények jelentik a szexuális életét, - mint történetesen nekem – néha már el sem tudja képzelni, hogy lehet ez másképpen is.

Hangtalanul lépkedtem le a lépcsőn, majd amikor láttam, hogy tiszta a levegő, beosontam a könyvtárszobába, ami…

Kánaán. Könyvvel-mézzel folyó Kánaán. A jobbik fajtából.

Letettem olvasnivalómat a kanapéra, majd elkezdtem tanulmányozni a polcokon szereplő címeket. Úgy láttam, azon a részen, ahol nekiálltam a nézelődésnek, idegen nyelvű könyvek sorakoztak, ráadásul néhány ránézésre is több száz éves volt. „Vajon milyen kincsek rejtőznek ezeken a polcokon?” – gondoltam magamban. A vámpírok évszázadokig, sőt évezredekig élnek. Oly sok mindent gyűjtöttek össze a különböző korokból, hogy nekem, aki oda voltam a régiségekért, könnybe lábadt a szemem. Igazán nem lepődtem volna meg, ha szembe jön egy eredeti Gutenberg biblia…

- Elnézést, hogy megzavarom, kisasszony, hozhatok valamit? – a kérdés olyan hirtelen ért, hogy szívroham közeli állapotban fordultam a hang irányába, minek következtében, és a polcnak szédültem, ami Hál’ Istennek masszív bútorzatnak tűnt, így nem okoztam benne semmilyen kárt. – Elnézést, hogy megijesztettem. Csak gondoltam, talán szüksége lenne valamire. – Fritz volt az, aki idős arcán kedves mosollyal várta minden óhajomat.

- Köszönöm, nem kérek semmit. Csak… csak lejöttem ide olvasni, mert nem tudtam aludni. Igazán nem akarok gondot okozni.

Mikor elhagyta a számat a „köszönöm, nem kérek semmit” című összetett kifejezés, láttam, hogy Fritz arca megnyúlik, szeme majdhogynem könnybe lábad. Beth sokat mesélt a hűségesekről, és az olthatatlan vágyukról, hogy szolgálják a családot, melyhez tartoznak. Sokszor az járt a fejemben, hogy egyszer-kétszer hozzám is beugorhatnának takarítani… és a furcsa az volt, hogy valószínűleg szíves-örömest megtették volna, sőt, még ők mondtak volna köszönetet érte.

- Őőő… vagyis… szóval a vacsoránál… nem is… az első étkezésnél, vagy minél volt egy nagyon finom fagyi. – javítottam ki magamat, mivel semmi pénzért nem szerettem volna megbántani a vén hűségest. – Esetleg van még belőle egy kicsi? – mosolyogtam rá, mintha nem lettem volna még mindig dugig tele kajával.

- Igen, persze hogy van! – csillant fel a szeme. – Azonnal hozok belőle! – mondta, és már sarkon is fordult.

- Fritz! – szóltam utána, mire ő azonnal megpördült. – Ha lehetne, akkor kérnék rá ipari mennyiségű tejszínhabot is. – Ő erre boldogan az ajkába harapott, a következő pillanatban pedig már ott sem volt.

Tovább folytattam a könyvek felfedezését, aztán hirtelen olyan hangok töltötték meg a könyvtárat, mintha egy egész mamutcsorda száguldott volna végig rajta. Ijedten szaladtam ki a könyvtárból, aztán megláttam, hogy csak a Testvérek jönnek le könnyű lépteikkel az emeletről. Visszahúzódtam a könyvtárba, és csak fél szemmel mertem kikukucskálni az előtérbe, ahol a gyülekező volt. Nem volt nehéz felismerni az alakokat. Rhage, Tohr, Blay, és Phury. Most annyira mások voltak, mint a vacsora közben. Mindegyikükön fekete cucc volt, hosszú, fekete kabát, alatta pedig… ahogy meglibbent a nehéz anyag, kivillantak a pisztolyok, és a harcosok mellkasán keresztben húzódó tőrök. Láthatóan taktikai megbeszélés folyt az esti kiruccanás előtt.

Egy nagyot nyeltem.

- Tessék kisasszony, a fagylalt. Amennyiben még kérne, vagy kevésnek találja a tejszínhabot, kérem, szóljon! – nyomta a kezembe a tejszínhab hegyet, mely alatt minden bizonnyal ott rejtőzködött a fagylalt is.

- Köszönöm… - mondtam zavart mosollyal, mivel Fritz figyelmessége felfedte búvóhelyemet. A tarkómon éreztem a harcosok szemét, úgyhogy a kehellyel a kezemben megfordultam, majd zavartan próbáltam valami mosoly szerűséget erőltetni az arcomra.

- Induljunk! – adta ki Tohr a parancsot, utána kilépett az ajtón. Blay követte, majd Phury, aki előbb barátságosan intett. Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy ezek a férfiak most harcolni mennek. Veszélyben lesznek, és csak remélhetjük, hogy mindnyájan épségben haza érnek. Sötét gondolataimból Rhage ébresztett fel. Hatalmas tenyerével sebesen integetett, miközben rám villantotta ezer wattos mosolyát, aztán az egészet megfejelte még egy kacsintással is, amitől úgy elpirultam, mint egy kamaszlány, és kuncogni kezdtem. Hiába, Hollywood minden nőre ilyen hatással volt. Egy laza mozdulattal kifordult az ajtón, így ismét egyedül maradtam.

Majdnem.

Furcsa, hideg érzés futott végig rajtam, így visszaléptem az ajtóhoz, és szememmel végig pásztáztam az előteret. Az egyik sötét sarokban, egy cigaretta vége izzott fel vörösen, és egy hideg szempár szegeződött rám. Én pedig nem tudtam róla levenni a szememet. Éreztem, hogy a tejszínhab lassan a kezemre olvad, de még csak le sem néztem rá. Az a pillantás…

Megbénultam. Rettegtem.

- Gyere már V, meddig várjunk? – szakította ki Tohr az ajtót a tokjából, majd mérgesen V felé fordult. Mikor látta, hogy a testvér hogyan mered maga elé, követte pillantását.

- Megyek. – bökte ki Vishous, majd kifordult az ajtón. Tohr még utoljára rám nézett, majd követte testvérét.

Alattam pedig összecsuklottak a lábaim.

Rhage úgy döntött, hogy kedveli a lányt. Az ő Maryére emlékeztette, még abból az időből, mikor a lány semmit sem tudott a vámpírokról, még azelőtt, hogy a fele lett. Tudta, hogy milyen furcsa lehet most minden a lánynak, mennyire új és talán még ijesztő is. Mondjuk ez utóbbit orvosolni lehetett volna pusztán annyival, hogy V vesz egy illemtan órát, mégpedig azt a fajtát, ahol benyomott orral távozik, ha nem sajátítottal el a tananyagot.

- Ne nagyon zárd a szívedbe, Hollywood. – lépett mellé Vishous égő cigarettával. – Nem marad velünk örökre.

- Attól még viselkedhetnél vele normálisan. Akkora bunkó voltál vele, hogy én szégyelltem magamat miattad.

- Jaj, hát nem mindenki olyan édescukimézesmázos filmcsillag, mint te. Valakinek esze is van.

- Hagyd már V! Egyébként meg igaza van. A lány nem szolgált rá az ellenszenvedre. – próbált tompítani Phury.

- Ember. És tud rólunk. Veszélyes. – mondta fagyosan, tőszavakban.

- A mi. Feleink. Is. Emberek. – tornyosult fölé Rhage.

- Kimondtad a kulcsszót. A feleink. Ő viszont egy senki. Csak egy potenciális veszélyforrás. Megmondtam a véleményemet Wrathnak, amikor előállt ezzel.

- A királyné barátja. Semmi pénzért nem sodorna bajba minket, vagy Beth családját. Ha a legkisebb fenntartása is lenne Paige-dzsel kapcsolatban, akkor nem hívta volna hozzánk.

- A királyné már rég nem ember. Már egy másik fajhoz tartozik. Nem kéne tartania a kapcsolatot a régi barátaival…

- Ja, mint például Butch-csal, aki szintén ember volt még akkor, nem mellékesen most a szívbéli jóbarátod. – intézett támadást Hollywood V érvei ellen, akinek torkából mély hangú morgás tört elő. - És gondolom, az is jó lett volna, ha Jane is megszakít mindenféle kapcsolatot Manny-vel, csak azért, mert a te feled lett. Bár akkor nem tudom, ki operálta volna meg Payne-t.

- Ne merd belekeverni a húgomat. – vicsorgott Vishous.

- Csak próbállak ráébreszteni az elméletedben lévő buktatókra. Nem mellesleg kezd elegem lenni a határtalan bunkóságodból.

- Hé, hé, fiúk, mi a probléma? – lépett oda Tohr, mikor érzékelte, hogy a többi Testvér lemaradt valahol.

- Csak annyi, hogy Vishous egy pöcs. – foglalta össze Rhage.

- Ja, csak ennyi? Már azt hittem, hogy valami újdonság…

Elátkozott szerető - IV.

IV.

- Hogy csinálod? – kérdeztem Jane dokit, aki elrepedt csuklómat rögzítette éppen egy pofás kis sínben.

- Öt év orvosi. – mondta, miközben az utolsó simításokat végezte.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Hogy csinálod, hogy Vishous szeret? Hogy ilyen jól megvagytok? Talán varázsló vagy? Mi a titkod?  – kérdeztem, mire Jane doki rám nézett, szája sarkában apró mosoly bujkált.

- Öt év orvosi, egy szemeszter pszichológiai fakultázs a plusz kreditekért, és ha mondhatom így… - közelebb hajolt, majd a fülembe súgott. – Kurva sok türelem. – Nem tehettem róla, de elnevettem magamat. Néhány pillanat múlva viszont ismét melankóliába süllyedtem.

- Ne hagyd, hogy megrémítsen. – mondta hirtelen Jane doki. – Vágj vissza.

- Köszi doktornő, de én még élni szeretnék… - csúsztam le az ágyról, mikor úgy éreztem, végeztünk. – Köszönöm szépen. Ez egész csinos lett! – lóbáltam meg merevítőbe zárt kezemet.

- Igazán nincs mit. Adtam egy adag fájdalomcsillapítót, és írtam receptet. Most jó pár hétig rajta kellene hagynod a merevítőt, és kímélni, főleg a csuklódat.

- Oké, az megoldható. – bólintottam. – Kettő közül úgyis ez a haszontalanabbik. – indultam el az ajtó felé.

- Várj… - szólt utánam, mire visszafordultam.

- Ő egy ragadozó. Méreget… kóstolgat. Minden csak attól függ, hogy te magad mi szeretnél lenni. Zsákmány, vagy egy másik ragadozó.

Mikor kiléptünk az ajtón, Rhage és Mary vártak minket.

- Jaj, hát ez nem néz ki jól… - húzta el a száját Rhage.

- Nem vészes, nem tört el, csak elrepedt. – mondta Jane.

- Nagyon sajnálom… - tette a Rhage a vállamra a kezét úgy, mintha egy porcelán tányérhoz érne.

- Semmi baj Hollywood… - legyintettem. – Bocsi, Rhage… - pirultam el. Úgy gondoltam, ezen a becenéven csak a Testvérek szólíthatják.

- Óóóó, maradhat a Hollywood! – düllesztette ki a mellét. – Büszke vagyok erre a névre. A fiúk maguktól ismerték el, hogy ki a legdögösebb köztük. – vigyorgott rám.

- Fő a szerénység… - mosolyogtam, mikor elindultunk a házba.

- Ó, már itt is vannak! – jött elém Beth, közben pillantása a csuklórögzítőmre tévedt. – Jaj…

- Semmi komoly, tényleg. – válaszoltam, mert minél előtt át akartam ugrani ezt a „törékeny emberi lény” szerepet.

- Nnnna, akkor következhet a kérdezz-felelek? – telepedett le Rhage a szőnyegre, majd felvett egy szemüveget, – pontosabban egy szemüvegkeretet lencse nélkül – amitől úgy nézett ki, mint egy titkár… na jó, egy baromi hiperszuperszexi titkár…

- Miféle kérdezz-felelek? – húztam össze a szemöldökömet. Ez több volt, mint gyanús.

- Nos, leginkább mindenki velünk készít interjút, mivel most te jöttél a mi házunkba, úgy döntöttünk, hogy most neked kell állni a kérdéseket. – tolta fel orrán a szemüveget.

- Hátttö… nem vagyok biztos benne, hogy most készen állok komoly kérdésekre válaszolni.

- Miért, talán jól át kell gondolnod a válaszaidat? Megálmodni, hogy mi a helyes? – kérdezte Vishous, közben felhajtott egy pohár vodkát.

- Nem, V. Egyszerűen csak le vagyok szedálva, így nem hiszem, hogy túl gyorsan pörögne az agyam. – magyaráztam. - Egyébként meg szállj le rólam. – tettem hozzá. Heveny tücsökciripelés hallatszott a szobában.

- Na először is, neked maximum Vishous. Ami pedig a többit illeti…

- Figyelj, V.I.S.H.O.U.S. – vágtam közbe, majd felemeltem jobb kezemet, amin a merevítő volt, majd bal kezemmel, nagy munkával – és nem kevés fájdalom árán – középső ujjamat pozícióba állítottam, és bemutattam V.I.S.H.O.U.S.-nek. Ekkor Rhage – és még néhány testvér úgy röhögött, hogy tudtam, jól tettem, hogy visszavágtam.

- Az hittem, balkezes vagy. – villant meg Vishous gyémántszín szeme, majd felhajtott még egy pohárral.

- Így igaz. De a jobb, a mutogatós kezem. Jane doki azt mondta, hogy kíméljen, de a kedvedért hajlandó voltam kivételt tenni. – mosolyogtam rá édesen.

A Testvérek pedig fetrengtek. Vishous és én még mindig farkasszemet néztünk, és nem én akartam az lenni, aki félre néz, ami kifejezetten nehéz volt, tekintve gyémántszín szemét, amivel mintha egyenesen a lelkembe látott volna.

Nem tudtam, még hányszor kell majd összemérnünk a farkunkat, hogy leszálljon rólam, ne adj’ Isten egy kicsit is elfogadjon, de ezek után bátran álltam elébe.

Párbajunknak végül Beth vetett véget.

- Rhage, nagyon sajnálom, de ma este nem lesz kérdezz-felelek. Paige megnézi kicsi Wrath-et, utána pedig hagyjuk pihenni.

- De miért? Még csak éjfél!

- Lehet, hogy ez nekem még csak a kezdete, de Paige számára már nagyon a nap vége. – juttatta Rhage eszébe, hogy én bizony más bioritmus alapján működöm.

- Jaj, de bosszantó… - csapott a térdére.

- Nem baj Hollywood, addig is gyűjtögetheted a színvonalasabbnál színvonalasabb kérdéseket. – simogatta meg a fejét Butch, mintha csak egy csekély értelmi képességű gyerekkel beszélne.

- Menj a francba, zsaru! – lökte arrébb Rhage.

- Ez egyébként nem olyan rossz ötlet. – próbáltam békítően hatni. – Addig még sok új kérdést kitalálhatsz. Minél több kérdés, annál több válasz.

Rhage „oké” jelet mutatott, majd feltápászkodott a földről, és levette titkár-szemüvegét, de kifelé menet még kedvesen hasba vágta Butchot.

Horror.

Will képtelen volt más szót találni erre az egészre. Mikor Butch elkísérte az új szobájába, valami köszönésfélét motyogott a két fiúnak, akiknek még a nevét is képtelen volt megjegyezni, – na persze nem mintha nagyon igyekezett volna – majd a fal felé fordulva, kínos lassúsággal kezdett kipakolni a táskájából. Egy idő után érzékelte, hogy nagy a csönd mögötte, és mikor hátra nézett látta, hogy szobatársai kimentek. A hangzavarból ítélve minden bizonnyal éppen a szomszédoknál múlatták az időt, vagy a társalgóban nézték a tévét a többiekkel. Willt mindez nem érdekelt, az volt a lényeg, hogy nem voltak ott.

Leroskadt az ágyra, és az órájára nézett. Már csak két óra volt hátra az közös étkezésig. Amikor ott lesz több mint tíz diák.

Egy helyiségben. Vele.

Némelyikük talán még beszélgetni is akar majd. Will egy nagyot fújtatott, majd a térdére könyökölt, és próbált megnyugodni. Most aztán semmi szüksége nem volt arra, hogy kapjon egy finom kis pánik rohamot. Baromi jól vette volna ki magát a többiek, és főleg a testvérek előtt.

Ekkor felrémlett előtte Zsadist mindent látó, sárga szeme. Valamiért olyan érzése támadt, hogy a testvér mindent tud róla. Tudja, hogy legszívesebben világgá futna, ha arra gondol, hogy milyen sok társával kell majd egy teremben ülnie és együtt gyakorolnia. Tudja, hogy milyen… Jaj, volt erre szó… mi is?

Antiszociális. Milyen gyönyörű szó. Akár a pestis, a lepra, vagy az ebola.

Will beletúrt szőke, göndör hajába, majd megmarkolta. Legszívesebben egyenként tépte volna ki a hajszálait. Beteg volt. Mindig is tudta magáról, hogy beteg. De ez a betegség most az álmai útjába állt, és nem tudta, hogyan gyógyuljon ki belőle.

Próbált nem gondolni erre, de tudta jól, hogy ez a tulajdonsága teljesen kizárja abból, hogy egyszer majd testvér, vagy harcos lehessen. Hiába forgatja majd úgy a tőrt, mintha azzal a kezében született volna, hiába lesz a harcművészet mestere, ha képtelen csapatban dolgozni, szeretni és védelmezni a testvéreit, akkor mindez semmit sem ér. A testvérek ereje az egységükben volt.

- Halihó! Gyere, kaja idő van! – nézett be egyik szobatársa az ajtón, ő pedig óriási munkával mozgásra bírta a száját, és valamiféle kényszeredett mosolyt produkált.

- Köszi, megyek. – válaszolta, majd a fiú után indult.

Kezdetnek nem is rossz.