Elátkozott szerető - VI.

VI.

Miután este visszamentem a szobámba, az éjszaka elfogyasztott fagylalt- és tejszínhab hegyektől nem tudtam aludni, inkább csak forgolódtam. Nem akartam bevallani magamnak, hogy az a jéghideg szempár sokkal inkább ludas a dologban, semmint az ipari mennyiségű telített szénhidrát.

Talán hajnali négy felé sikerült elaludnom, és mikor felkeltem, teljes időzavar uralkodott el rajtam. Ugyanúgy sötét volt, de miután az ablakra néztem, láttam, hogy a redőnyök miatt, amik kizárták a napfényt. Félálomban a mobilom után nyúltam, majd bedagadt szemekkel ránéztem. Nem sokkal múlt egy óra.

Nem semmi teljesítmény.

Bár tisztában voltam azzal, hogy valahogy át kell szoknom az éjszakai életmódra, most jöttem rá, hogy ez nem lesz könnyű mulatság, és valószínűleg a szervezetem sem fogja szeretni, hogy hülyét csinálok belőle.

Mintegy válaszként gondolataimra, a gyomrom fájdalmasan megkordult. Tudtam, hogy le kellene mennem… reggelizni? Ebédelni?

Enni.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és a fürdőszobába mentem. Úgy néztem ki, mint akin átment az úthenger. Nem egyszer. Minimum kétszer. Bedagadt szemek, alattuk két bevásárlószatyorral, és szénaboglya hajjal. Csak remélni tudtam, hogy ki tudok hozni valamit ebből a nagy kalap…

Hiába, a szarnak is vannak fokozatai.

A zuhany legalább felébresztett, és immár képesnek tartottam magamat megvalósítani a feladatot, hogy felöltözzek és a konyhában, valami élelem után nézzek. Úgy gondoltam, a Hűségesek még alszanak, talán egy-két óra múlva kezdenek majd készülni az első étkezésre. Nem akartam ünneplőbe vágni magamat, úgyhogy csak egy macinacit kaptam fel egy toppal, és igyekeztem a fejemet szalonképes állapotba hozni. Miután a hajszerkezetemet vámpír- és emberi fogyasztásra alkalmasnak minősítettem, egy nagy levegőt vettem, és halált megvető bátorsággal léptem ki a folyosóra. Nyuszis mamuszomban olyan halkan lépkedtem el a szobák előtt, hogy még én magam is meglepődtem.

Szerencsére a lépcső sem nyikorgott alattam – nem úgy, mint tegnap este a Testvérek súlya alatt – így teljesen észrevétlenül jutottam le a konyhába. Ahogy azt előre gondoltam, nem találkoztam egyetlen Hűségessel sem. De őszintén be kellett hogy valljam, valamiért nem is akartam senkivel sem találkozni... főleg nem a gyilkos szemű Testvérrel.

Kinyitottam az óriási, amerikai hűtő mindkét ajtaját, és körbe néztem. Annyi minden volt odabent, hogy félő volt, leolvad a hűtő, mire kitalálom, hogy mit is szeretnék. Végül a sült, szeletelt pulyka mellett döntöttem, vettem mellé néhány saláta levelet, és igen… az elmaradhatatlan majonézt. Elégedetten csuktam be a hűtő ajtaját, aztán…

Egy óriásit sikoltottam. A majonézes üveg kiesett a kezemből, és vészes sebességgel közeledett a konyhakő felé.

- Hoppá! – kapta el Blay, majd a pultra tette. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. – nézett rám ártatlan, kék szemeivel.

- Semmi… semmi baj. – tettem le a többi cuccot az asztalra, és közben arra gondoltam, hogy minden bizonnyal ilyen lehet, mikor valaki lábon kihord egy infarktust.

- Tényleg ne haragudj. – tette a hátamra a kezét, ami valamiért nagyon jól esett. Félénken rá mosolyogtam, majd megráztam a fejemet.

- Minden rendben volt az este? – kérdeztem, mikor eszembe jutott, hogy Blay is be volt osztva éjszakára. – Ugye nem sérült meg senki?

- Nem, dehogy. – nevetett. – Nem tudom, Beth mit mesélt, de azért nem minden este jövünk haza talpig véresen.

Megnyugtató.

- Nos, azt hiszem, ő inkább azokat a bizonyos… problémás éjszakákat emelte ki. – mosolyogtam rá. – De ez érthető. Az emberben azok az alkalmak maradnak meg, amikor veszteség érte… vagy legalábbis közel állt hozzá. – sóhajtottam egy nagyot. – De örülök, hogy most minden rendben volt.

- Igazán nem kell aggódnod miattunk. Tudunk vigyázni magunkra. – mosolygott rám, miközben tiszta kék szemei teljesen elvarázsoltak. Gyorsan elkaptam a fejemet.

- Neked most nem aludnod kéne? Hiszen odakint voltál az este. Nem vagy fáradt? – kérdeztem, mert a naplemente még jó háromórányira volt.

- Nos, ami engem illet, nem szoktam sokat aludni. Qhuinn is felébredt, és… mindketten megéheztünk, szóval… gondoltam viszek fel neki egy kis harapnivalót. – mondta, közben pedig az arca éppolyan vörös lett, mint a haja. Látszott rajta, hogy nem mindennapi ébresztőben lehetett része.

Mázlista.

Zavarában ő is szélesre tárta a hűtőt, és egy lényegesen nagyobb halomba pakolta a finomságokat, mint amit én szedtem ki magamnak. A kenyértartót kinyitva az óriási választékból végül egy rozsos zsömlét szemeltem ki magamnak, ami akkora volt, mint a tenyerem kétszer, majd kettévágtam, és elkezdtem rátenni a pulyka szeleteket. Közben Blay is gyakorlott mozdulatokkal, ízlésesen rendezte el a hatalmas tányéron- és tálcán a sok finomságot, amit majd a párjának visz. Minden mozdulatán látszott a szeretet, a szerelem és a törődés. Figyeltem az arcát, ahogyan a legjobb, legfinomabb falatokat pakolja csak a tányérra, és tudtam, már azt látja lelki szemei előtt, mikor Qhuinnek kínálja majd őket. Istenem… mikor is volt utoljára, hogy valaki ágyba szervírozta nekem a reggelit?

Ja igen. Soha.

A szívem fájdalmasan szorult össze. Leginkább mindig akkor éreztem, hogy mennyire magányos vagyok, mikor olyan emberek között voltam, aki boldog párkapcsolatban éltek. Ekkor mutatkozott csak meg igazán a különbség az én életem, és az ő életük között.

- Majonézt? – kérdeztem Blayt, mielőtt mindent visszapakoltam volna a hűtőbe.

- Nem, köszönöm. Qhuinn nem szereti. – nézett rám, szemei pedig ragyogtak.

Majdnem elsírtam magamat.

- Oké. – mondtam, majd kinyitottam a hűtő ajtaját.

- Tudom, hogy… hogy nehéz neked itt velünk. – mondta hirtelen, mintha csak a fejembe látott volna. – Mármint… úgy értem, hogy mi eléggé mások vagyunk, mint az emberek. Egy kicsit lobbanékonyabbak, néha morgósak… és elég nehezen nyílunk meg mások felé. Ez a Testvériségre halmozottan érvényes. - mosolygott. – Hagyd, hogy egy kicsit megszokják a jelenlétedet. Ez egy türelemjáték. Ami pedig Vishoust illeti. – felkaptam a fejemet. – Ő mindenkit próbára tesz.

- Köszönöm, de szerintem nem erről van szó. Valószínűleg ellenezte, hogy ide jöjjek. Most pedig meg akar törni, hogy én magam akarjak minél előbb elmenni. – Blay arcán láttam, hogy ő is hasonlóképpen gondolja, és csak megnyugtatásból mondott mást nekem. – De nem fog neki sikerülni. – folytattam. – Életem során sok olyan emberrel akadtam össze, akik meg akartak törni. Mindegyik kudarcot vallott. Minél többen próbálkoztak velem, annál erősebb lettem. Nem Vishous lesz az, aki megtöri a nyerő szériámat, ebben egészen biztos lehetsz. – Azon igyekeztem, hogy mindez elég hihetően hangozzon, és ne ordítson belőle, hogy az életemre mindez tökéletes ellentéte az igaz. Nem akartam, hogy gyengének gondoljon.

- Ejha! Akkor remélem, V most az emberére talált! Ennek ellenére inkább azt tanácsolnám, hogy ne húzd fel nagyon.

- Azt nehéz lesz kivitelezni. Ő már a puszta létezésemtől is pipa. Azt pedig sajnálatos módon, még az ő kedvéért sem vagyok hajlandó megszűntetni. – Blay egy nagyot nevetett, kivillantak hófehér szemfogai.

- Mi olyan vicces? – lépett be a konyhába Qhuinn, felemás színű szemét pedig Blay és köztem járatta. Tekintetében nyoma sem volt párja nyitottságának. Néhány percre kezdtem felengedni Blay közelében, de most ismét, mintha egy jeges fuvallat söpört volna végig a konyhában.

- Semmi különös, csak V-ről beszéltünk. Mondtam Paige-nek, hogy ne vegye magára a viselkedését. – Blay mosolyogva, csillogó szemmel nézett Qhuinnre, aki hozzá hajolt, és megcsókolta.

Ó. Anyám.

Nem az az üdvözlő szájra puszi volt, amit az emberek nagy részénél tapasztalni lehet, mikor üdvözlik egymást. Mélyen csókolta, birtoklóan, Blay pedig szemmel láthatóan boldogan adta meg magát. Éreztem, hogy az arcom tűzvörös lesz. Finoman szólva is zavarba jöttem.

- Qhuinn… - suttogta Blay, aki maga is zavarával küszködött. Egészen biztos voltam benne, hogy nem volt ott a tervei között, látványos bemutatót tart majd a szexuális életükből.

- Ne haragudj, csak már nagyon éhes vagyok.

Aha. Biztos a pulykára.

Blay nem szólt semmit, csak bocsánatért esedezve nézett rám, Qhuinn pedig átkarolta, a körülöttük terjengő nehéz, fűszeres illat pedig egészen biztosan nem a tányérokból jött. Rám nézett, tekintetéből pedig egyetlen szót olvastam ki: ENYÉM.

TIÉD. Oké. Ezt megdumáltuk.

- Akkor én megyek is. Jó étvágyat. – fogtam rövidre, aztán már tipliztem is ki a konyhából.

- Szia! Jó volt beszélgetni! – kiáltott utána Blay, de én meg sem álltam. Még hallottam, hogy vitáznak valamin, de én igyekeztem minél előbb visszajutni a szobámba, kettesben a pulykás szendvicsemmel.

Nála talán nem húzom ki a gyufát.

Zsadist keresztbe font karral figyelte a fiatalok edzését. Sárga szemével egyenként felmérte a rá bízott fiatalokat, a viselkedésüket, a hozzáállásukat, és mozgásukból már most látta, melyikük lesz tehetséges a harcművészetek terén. Olyanok voltak mind, mint a csiszolatlan gyémánt, vagy egy csodálatos márványtömb, ami arra vár, hogy a szobrász elővarázsolja belőle a kész mesterművet.

Zsadist számára megtiszteltetés volt, hogy rá bízták ezeket a fiatalokat. Volt idő, amikor alkalmatlan lett volna a feladatra, hogy a jövendőbeli harcosok kiképzője legyen. De azóta nagyot változott az élete.

Az évszázadnyi szenvedés, harag és magány után jött egy nő, aki átlátott azon a vastag, fájdalomból született, sötét falon, ami mögött Zsadist élt… vagyis inkább csak vegetált. Meglátta Zsadistot, amikor a legtöbben elfordultak tőle. Szerette, amikor a testvérén kívül senki más nem gondolt így rá… és végül a szerelme életre keltette. Zsadist pedig kilépett a múlt árnyai mögül, és új életet kezdett.

Néha még magának is nehezen ismerte be, hogy milyen jó törődni másokkal. Aztán rájött, hogy szeretne valamit visszaadni abból a szeretetből és törődésből, amit az új életében a Felétől és a Testvéreitől kapott. Tudta, hogy milyen a magány, hogy mennyire el tud veszni az ember a saját poklában. Éppen ezért különleges érzéke azonnal jelezte, ha valaki nagy bajban volt.

És ennél a fiúnál kiakadt az érzékelő mutatója.

Will maximálisan bele adta minden energiáját az edzésekbe, fejlesztette elméleti tudását, de ennek ellenére olyan volt, mint… egy fekete lyuk a galaxis közepén. Mintha nem is létezett volna. Az órák között egyedül járt-kelt, a szavát sem lehetett hallani. Míg a többiek már vígan barátkoztak, ő előnyben részesítette a magányt. Nagyon hasonlított valakire…

- Jól van gyerekek, mára ennyi volt! – csapta össze néhányszor a tenyerét, amely körülbelül olyan hangot adott, mintha bomba robbant volna. – Menjetek zuhanyozni, utána pedig irány az étkező! – Adta ki az utasítást, mire a gyerektömeg izgatottan zsibongva futott ki a teremből. Will persze hátra maradt, Zsadist szinte egészen biztos volt benne, hogy megvárja majd, amíg mindenki megzuhanyozik, és majd csak utána megy be a fürdőbe. A fiú észre vette, hogy figyeli, arca lángba borult, megfogta a táskáját, majd gyors iramban indult a többiek után.

- Viszlát, köszönjük az órát!- habogta kifelé menet, de nem mert Z szemébe nézni.

- Nincs mit fiam, igazán ügyes voltál. – válaszolta a harcos, mire Will szeme egy pillanatra találkozott az ő tekintetével, majd kifordult az ajtón.

Zsadist összeszedte az edzéshez használt kiegészítőket, majd az ajtó felé indult. Segítségre lesz szüksége. És már tudta is, hogy kihez fog fordulni.