Elátkozott szerető - IV.

IV.

- Hogy csinálod? – kérdeztem Jane dokit, aki elrepedt csuklómat rögzítette éppen egy pofás kis sínben.

- Öt év orvosi. – mondta, miközben az utolsó simításokat végezte.

- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Hogy csinálod, hogy Vishous szeret? Hogy ilyen jól megvagytok? Talán varázsló vagy? Mi a titkod?  – kérdeztem, mire Jane doki rám nézett, szája sarkában apró mosoly bujkált.

- Öt év orvosi, egy szemeszter pszichológiai fakultázs a plusz kreditekért, és ha mondhatom így… - közelebb hajolt, majd a fülembe súgott. – Kurva sok türelem. – Nem tehettem róla, de elnevettem magamat. Néhány pillanat múlva viszont ismét melankóliába süllyedtem.

- Ne hagyd, hogy megrémítsen. – mondta hirtelen Jane doki. – Vágj vissza.

- Köszi doktornő, de én még élni szeretnék… - csúsztam le az ágyról, mikor úgy éreztem, végeztünk. – Köszönöm szépen. Ez egész csinos lett! – lóbáltam meg merevítőbe zárt kezemet.

- Igazán nincs mit. Adtam egy adag fájdalomcsillapítót, és írtam receptet. Most jó pár hétig rajta kellene hagynod a merevítőt, és kímélni, főleg a csuklódat.

- Oké, az megoldható. – bólintottam. – Kettő közül úgyis ez a haszontalanabbik. – indultam el az ajtó felé.

- Várj… - szólt utánam, mire visszafordultam.

- Ő egy ragadozó. Méreget… kóstolgat. Minden csak attól függ, hogy te magad mi szeretnél lenni. Zsákmány, vagy egy másik ragadozó.

Mikor kiléptünk az ajtón, Rhage és Mary vártak minket.

- Jaj, hát ez nem néz ki jól… - húzta el a száját Rhage.

- Nem vészes, nem tört el, csak elrepedt. – mondta Jane.

- Nagyon sajnálom… - tette a Rhage a vállamra a kezét úgy, mintha egy porcelán tányérhoz érne.

- Semmi baj Hollywood… - legyintettem. – Bocsi, Rhage… - pirultam el. Úgy gondoltam, ezen a becenéven csak a Testvérek szólíthatják.

- Óóóó, maradhat a Hollywood! – düllesztette ki a mellét. – Büszke vagyok erre a névre. A fiúk maguktól ismerték el, hogy ki a legdögösebb köztük. – vigyorgott rám.

- Fő a szerénység… - mosolyogtam, mikor elindultunk a házba.

- Ó, már itt is vannak! – jött elém Beth, közben pillantása a csuklórögzítőmre tévedt. – Jaj…

- Semmi komoly, tényleg. – válaszoltam, mert minél előtt át akartam ugrani ezt a „törékeny emberi lény” szerepet.

- Nnnna, akkor következhet a kérdezz-felelek? – telepedett le Rhage a szőnyegre, majd felvett egy szemüveget, – pontosabban egy szemüvegkeretet lencse nélkül – amitől úgy nézett ki, mint egy titkár… na jó, egy baromi hiperszuperszexi titkár…

- Miféle kérdezz-felelek? – húztam össze a szemöldökömet. Ez több volt, mint gyanús.

- Nos, leginkább mindenki velünk készít interjút, mivel most te jöttél a mi házunkba, úgy döntöttünk, hogy most neked kell állni a kérdéseket. – tolta fel orrán a szemüveget.

- Hátttö… nem vagyok biztos benne, hogy most készen állok komoly kérdésekre válaszolni.

- Miért, talán jól át kell gondolnod a válaszaidat? Megálmodni, hogy mi a helyes? – kérdezte Vishous, közben felhajtott egy pohár vodkát.

- Nem, V. Egyszerűen csak le vagyok szedálva, így nem hiszem, hogy túl gyorsan pörögne az agyam. – magyaráztam. - Egyébként meg szállj le rólam. – tettem hozzá. Heveny tücsökciripelés hallatszott a szobában.

- Na először is, neked maximum Vishous. Ami pedig a többit illeti…

- Figyelj, V.I.S.H.O.U.S. – vágtam közbe, majd felemeltem jobb kezemet, amin a merevítő volt, majd bal kezemmel, nagy munkával – és nem kevés fájdalom árán – középső ujjamat pozícióba állítottam, és bemutattam V.I.S.H.O.U.S.-nek. Ekkor Rhage – és még néhány testvér úgy röhögött, hogy tudtam, jól tettem, hogy visszavágtam.

- Az hittem, balkezes vagy. – villant meg Vishous gyémántszín szeme, majd felhajtott még egy pohárral.

- Így igaz. De a jobb, a mutogatós kezem. Jane doki azt mondta, hogy kíméljen, de a kedvedért hajlandó voltam kivételt tenni. – mosolyogtam rá édesen.

A Testvérek pedig fetrengtek. Vishous és én még mindig farkasszemet néztünk, és nem én akartam az lenni, aki félre néz, ami kifejezetten nehéz volt, tekintve gyémántszín szemét, amivel mintha egyenesen a lelkembe látott volna.

Nem tudtam, még hányszor kell majd összemérnünk a farkunkat, hogy leszálljon rólam, ne adj’ Isten egy kicsit is elfogadjon, de ezek után bátran álltam elébe.

Párbajunknak végül Beth vetett véget.

- Rhage, nagyon sajnálom, de ma este nem lesz kérdezz-felelek. Paige megnézi kicsi Wrath-et, utána pedig hagyjuk pihenni.

- De miért? Még csak éjfél!

- Lehet, hogy ez nekem még csak a kezdete, de Paige számára már nagyon a nap vége. – juttatta Rhage eszébe, hogy én bizony más bioritmus alapján működöm.

- Jaj, de bosszantó… - csapott a térdére.

- Nem baj Hollywood, addig is gyűjtögetheted a színvonalasabbnál színvonalasabb kérdéseket. – simogatta meg a fejét Butch, mintha csak egy csekély értelmi képességű gyerekkel beszélne.

- Menj a francba, zsaru! – lökte arrébb Rhage.

- Ez egyébként nem olyan rossz ötlet. – próbáltam békítően hatni. – Addig még sok új kérdést kitalálhatsz. Minél több kérdés, annál több válasz.

Rhage „oké” jelet mutatott, majd feltápászkodott a földről, és levette titkár-szemüvegét, de kifelé menet még kedvesen hasba vágta Butchot.

Horror.

Will képtelen volt más szót találni erre az egészre. Mikor Butch elkísérte az új szobájába, valami köszönésfélét motyogott a két fiúnak, akiknek még a nevét is képtelen volt megjegyezni, – na persze nem mintha nagyon igyekezett volna – majd a fal felé fordulva, kínos lassúsággal kezdett kipakolni a táskájából. Egy idő után érzékelte, hogy nagy a csönd mögötte, és mikor hátra nézett látta, hogy szobatársai kimentek. A hangzavarból ítélve minden bizonnyal éppen a szomszédoknál múlatták az időt, vagy a társalgóban nézték a tévét a többiekkel. Willt mindez nem érdekelt, az volt a lényeg, hogy nem voltak ott.

Leroskadt az ágyra, és az órájára nézett. Már csak két óra volt hátra az közös étkezésig. Amikor ott lesz több mint tíz diák.

Egy helyiségben. Vele.

Némelyikük talán még beszélgetni is akar majd. Will egy nagyot fújtatott, majd a térdére könyökölt, és próbált megnyugodni. Most aztán semmi szüksége nem volt arra, hogy kapjon egy finom kis pánik rohamot. Baromi jól vette volna ki magát a többiek, és főleg a testvérek előtt.

Ekkor felrémlett előtte Zsadist mindent látó, sárga szeme. Valamiért olyan érzése támadt, hogy a testvér mindent tud róla. Tudja, hogy legszívesebben világgá futna, ha arra gondol, hogy milyen sok társával kell majd egy teremben ülnie és együtt gyakorolnia. Tudja, hogy milyen… Jaj, volt erre szó… mi is?

Antiszociális. Milyen gyönyörű szó. Akár a pestis, a lepra, vagy az ebola.

Will beletúrt szőke, göndör hajába, majd megmarkolta. Legszívesebben egyenként tépte volna ki a hajszálait. Beteg volt. Mindig is tudta magáról, hogy beteg. De ez a betegség most az álmai útjába állt, és nem tudta, hogyan gyógyuljon ki belőle.

Próbált nem gondolni erre, de tudta jól, hogy ez a tulajdonsága teljesen kizárja abból, hogy egyszer majd testvér, vagy harcos lehessen. Hiába forgatja majd úgy a tőrt, mintha azzal a kezében született volna, hiába lesz a harcművészet mestere, ha képtelen csapatban dolgozni, szeretni és védelmezni a testvéreit, akkor mindez semmit sem ér. A testvérek ereje az egységükben volt.

- Halihó! Gyere, kaja idő van! – nézett be egyik szobatársa az ajtón, ő pedig óriási munkával mozgásra bírta a száját, és valamiféle kényszeredett mosolyt produkált.

- Köszi, megyek. – válaszolta, majd a fiú után indult.

Kezdetnek nem is rossz.