Elátkozott szerető - VII.

VII.

Jézus. Isten.

Ez volt az első gondolatom, mikor a tükörbe néztem. A háromórányi alvás után alig voltam képes kinyitni bedagadt szemeimet, az alattuk dudorodó két szatyorról, és sötét árnyékról már nem is beszélve. Egy olyan emberre, aki eddig nagy általánosságban minden éjszaka nyolc órát aludt, halálos kombináció jelentett az éjszakázás, és a háromórányi alvás.

Egészen addig fel sem merült bennem, milyen kihívást jelent majd az éjszakai, aktív életmódra való átállást, de ebben a pillanatban rájöttem, hogy vendégségem alatt nem csupán a morgó, párjukat féltő, életemre törő vámpírok jelentik majd a kihívást, hanem maga a tény, hogy egy harminc éve jól bejáratott életritmust kell fenekestől felborítanom.

- Hány óra van? Milyen napszak? Melyik bolygó? – morogtam magam elé, mikor kiléptem a fürdőből. Láttam, hogy a redőnyök még nem gördültek fel, tehát nappal van. Az órára néztem, ami öt órát mutatott. Tudtam, hogy úgy hét felé sötétedik ilyenkor, úgyhogy még legalább két órát kuksolhatok itt a sötétben. Akkor pedig majd felgördül a redőny, és tovább kuksolhatok… ja, a sötétben.

De. Kurva. Jó.

Újabb kihívás. Valószínűleg az elkövetkezendő egy hónapban nem túl sűrű láthatom a napot. Hacsak nem kérek egy kis kimenőt. Diszkrét kopogás hallatszott az ajtó felől, mire magamra kapta a köntösömet, és résnyire nyitottam. Fritz állt a túloldalán, és kedvesen mosolygott rám.

- Jó reggel kisasszony. – köszönt, mikor látta, hogy még hálóruhában vagyok. – Elnézést, hogy ilyen korai órán zavarom, de Királyunk beszélni kíván Önnel, amennyiben kegyednek is alkalmas. – hajolt meg előttem, majd mosolyogva várta a válaszomat.

- Természetesen. – válaszoltam. – Csak kérnék fél órát, hogy rendbe hozzam magamat.

- Köszönöm, válaszát továbbítom a Királynak. – hajolt meg, majd ellépdelt a folyosón. Becsuktam az ajtót, majd arra gondoltam, hogy vajon hány réteg vakolatot kell magamra kenjek, hogy ne úgy nézzek ki, mint Frankensteinné.

- Jó reggelt!... napot… estét! – köszöntem kissé zavarodottan, mikor beléptem az irodába. Gondoltam a király majd kiválasztja a számára megfelelőt. Láttam, hogy szája apró mosolyra húzódik.

- Hogy aludtál? – kérdezte, miközben kezével George finom szőrét simogatta.

- Arról inkább ne beszéljünk. – ráztam meg a fejemet. – Kicsit összezavarodott a bioritmusom.

- Gondoltam, hogy ez majd problémát fog jelenteni, de remélem, hamar túljutsz rajta. – szavai őszinték voltak, kezével pedig az asztal előtt álló székre mutatott. Leültem, és vártam a folytatást. Wrath hátra dőlt a trónszékben, mintha csak arra várna, hogy én kezdjem meg a beszélgetést. Igyekeztem összeszedni magamat, és határozottnak tűnni, mert úgy éreztem, az első négyszemközt történő beszélgetésünk megalapozza további kacsolatunkat.

- Hoztam neked valamit. – vettem ki a zsebemből a tárgyat, amit már régóta őrizgettem. – A fém súlyos hangja hallatszott, miközben az asztalra tettem, majd Wrath elé csúsztattam. Összevonta a szemöldökét, majd az asztalon fekvő súlyos tárgy felé nyúlt. Mikor megtapogatta, felragyogott az arca.

- Ezt meg hol találtad? – kérdezte.

- Egy sikátorban. Olyan környéken, hogy majdnem alsóneműt kellett cserélnem, mire sikerült kijutnom onnan. De megérte.

Ahogy Wrath a kezében forgatta a dobócsillagot, egyből látszott, hogy a fegyver mestere.

- Régen nem harcoltam már ezekkel. – forgatta erős, ám mégis kecses ujjai között. Mellkasából egy nagy sóhaj szakadt fel. – Köszönöm, hogy elhoztad nekem. Végül visszatalált hozzám.

- Legféltettebb kincsem volt. Az íróasztalomon tartottam. Ez adta nekem az erőt ahhoz, hogy tovább kutassak.

- Miből gondoltad, hogy ez a miénk? A mi fajtánké?

- Olyan írás van rajta, amelyik semmilyen, a mai világ által ismert íráshoz és nyelvhez nem hasonlít. De ránézésre is lehet látni, hogy nagyon ősi nyelvről van szó. A dobócsillag kidolgozása pedig… roppant finom. Csak egy magas szintű kultúra képviselői készíthették. – Wrath tovább forgatta a csillagot a kezében.

- Ettől még akár ufók is lehettek volna.

- Ez igaz. De ha már az ufóknál tartunk… én is úgy vagyok vele, mint Mulder ügynök. – éreztem, hogy Wrath vak tekintete rám szegeződik szemüvege mögül.

- Hinni akarok. Mindig is hinni akartam. – Wrath szája sarkában mosoly jelent meg.

- A fajtám mindig arra törekedett, hogy az emberek ne jöjjenek rá a létezésünkre.

- Hát… ami azt illeti nem végeztek valami jó munkát. Amióta csak létezik az emberiség, szóban és írásban is léteznek leírások vámpírokról.

- A legtöbb csak hagymázas képzelgés.

- Persze. De azért minden kultúrában van egy-két hiteles beszámoló vérszívó lényekről.

- Az évezredek során elkerülhetetlen volt néhány… „találkozás” az emberekkel.

- Ez a mostani is egy ilyen… „találkozás”? – kérdeztem. Wrath másodpercekig nem válaszolt, majd előre hajolt és az asztalra könyökölt.

- Te régóta kutatsz utánunk. Sokat tudsz rólunk.

- Ez így, ebben a formában nem igaz. Sok forrást olvastam, sok könyvet, és sok filmet néztem a témában, de a valóság – megráztam a fejemet – minden eddigi elképzelésemet és várakozásomat felülmúlja. Az életetek, a kultúrátok, a hitvilágotok… az alantasok… mindez sokkal bonyolultabb és sokkal összetettebb, mint bármelyik képzelgés.

- Örülök, hogy ilyen érdekesnek találsz minket. – szája sarkában halvány mosoly bujkált.

- Miért vagyok itt? – tértem hirtelen a tárgyra.

- Mint mondtam, a fajtám mindig arra törekedett, hogy az emberek ne találjanak bizonyosságot a létezésünkre. Te viszont nagyon közel kerültél.

- Meg fogtok ölni? – kérdeztem hirtelen.

- Szerinted megölném a felem egyik barátját?

- Én kérdeztem előbb. – a hangom meglepően határozottan csengett. Itt ültem szemben ezzel a hatalmas harcossal, aki ráadásul fajtájának királya is volt, én pedig a tiszteletlenség határát súroltam.

- Nem, nem akarunk megölni. Sokkal inkább azt szeretném, ha… megismernéd a világunkat.

- És ugyan nektek mi ebben a jó? Hiszen pont ennek az ellentétére törekedtek. Veszélyt jelentek a számotokra.

- Egyszerű kíváncsiság. Kíváncsi vagyok, hogy néhány hét múlva hogyan látsz majd minket. Tudom, hogy nem jelentesz ránk fenyegetést. Ha Beth azt mondja, hogy megbízhatunk benned, akkor úgy is van. – néhány pillanatig hallgattunk, majd egy nagyot sóhajtottam.

- Hát jól van. Akkor megyek is felfedezni a világotokat. – álltam fel a székből. – Ha megengeded… - hajoltam meg kissé felé, majd az ajtó felé indultam.

- Ezt ne hagyd itt! – hallottam mennydörgő hangját, mire visszafordultam. Kezében tartotta a hatalmas dobócsillagot, amely hozzá tartozott.

- Az a tiéd.

- Valamikor az enyém volt. De most már a tiéd. A hitedért cserébe. – ismét felém nyújtotta a csillagot, én pedig oda léptem, és a markomba fogtam az értékes tárgyat, mely az én kezemben csak egy tárgy volt, a Király kezében viszont gyilkos fegyver. Őszintén meghatott ez a gesztus.

- Köszönöm. – mondtam, majd a szívemhez szorítottam. Ez a csillag jelentette számomra éveken keresztül a reményt, az önigazolást, hogy nem vagyok őrült. És most az az ember – illetve vámpír – adja nekem, aki annak idején használta. Soha nem hittem, hogy egyszer megérem ezt. – Köszönöm. – mondtam még egyszer, majd kiléptem az ajtón.

Az óhazában, London külvárosában

- Tényleg azt hiszed, hogy nem tudom? Te tényleg hülyének nézel, igaz?

- Tisztában vagyok vele, hogy miért vagy most itt. De azt is nagyon jól tudod, hogy nem én hívtam ide. Magától jött. – Acchursed nagyon jól tudta, hogy nem ússza meg szárazon azt a néhány mondatot, amit Filomenával váltottak, bármennyire is ártatlan volt a dologban.

- Ha még egyszer megtudom, hogy csak rá mertél nézni, akkor véged van.

- Ha szóba állok vele, az a baj. Ha becsapom az orra előtt az ajtót, akkor azért fenyegetsz. Mégis mivel lennél elégedett? Hogy tudnék… a „kedvedre tenni”. – Acchursednak már nagyon kezdett elege lenni ebből a meddő vitából… újra és újra.

- Nos, ha örökre eltűnnél az életünkből, azzal igencsak a kedvemre tudnál tenni. – vicsorgott Empheror.

- Sajnálom, de még egy ideig biztosan nem szerzem meg neked ezt az örömöt. – vágott vissza Acchursed, bár őszintén szólva pontosan ennek ellentétét érezte.

Belefáradt.

Empheror többször az orra alá dörgölte, hogy nincs miért élnie. Nincsen Fele, nincsen családja, és még a saját harcos társai sem tartják túlságosan nagyra… nem úgy, mint Empherort. Acchursed mégis kitartott. Bár néha kedve lett volna feladni a harcot, örökre elaludni, de agyának egy kis szegletében élt a remény, pislákolt egy érzés, hogy vár még rá valami az életben, amit nem dobhat el ilyen könnyen magától. Felkelt újra és újra. Bármilyen nehéz is volt, és bármennyire is értelmetlen.

De a harc Empherorral egyre kilátástalanabb lett. Mióta Filomena belépett az életükbe, azóta a düh és a gyűlölet olyan magasra csapott Empheror szívében, hogy Acchursed küzdelme egyre reményvesztettebb lett… csak az a kis remény ne pislákolt volna az agya legmélyén, amely úgy világította meg számára az utat, mint egy jelzőfény a hajósoknak. Könnyebb lenne akkor minden. Csak eltűnni… semmivé válni…

Erőteljes kopogás szakította ki őket azt acsarkodásból. Meg sem várva az invitálás, egyik harcos társuk, Angher rontott be a szobába.

- Gyer… gyertek. – mondta hatalmas testméretéhez képest meglepően félénken. Láthatóan zavarba jött a szituációtól, bár már kintről hallhatta a veszekedés hangjait. – Acchursed, Warrhior hívat téged. Eljött az idő, hogy írjunk Wrathnek. Szükségünk van a te diplomatikus stílusodra. – A harcos igen érdekes hangsúllyal mondta ki a „diplomatikus stílus” kifejezést. Acchursed nagyon jól tudta, hogy mennyire kinézik őt azért, mert szerette az irodalmat, a komolyzenét, és mert verseket írt. Hiába volt ugyanolyan kemény harcos, mint bármelyikük, ők mindezt gyengeségnek, nem túl férfias viselkedésnek tartották, nem úgy, mint Empheror fegyver gyűjteményét, és a Heavy Metalt.

- Azonnal megyek. – mondta immár higgadtan, de fülében még mindig hallotta Empheror hangos morgását. Nem vett róla tudomást, csak magára kapta a kabátját és kilépett az ajtón.

Elátkozott szerető - VI.

VI.

Miután este visszamentem a szobámba, az éjszaka elfogyasztott fagylalt- és tejszínhab hegyektől nem tudtam aludni, inkább csak forgolódtam. Nem akartam bevallani magamnak, hogy az a jéghideg szempár sokkal inkább ludas a dologban, semmint az ipari mennyiségű telített szénhidrát.

Talán hajnali négy felé sikerült elaludnom, és mikor felkeltem, teljes időzavar uralkodott el rajtam. Ugyanúgy sötét volt, de miután az ablakra néztem, láttam, hogy a redőnyök miatt, amik kizárták a napfényt. Félálomban a mobilom után nyúltam, majd bedagadt szemekkel ránéztem. Nem sokkal múlt egy óra.

Nem semmi teljesítmény.

Bár tisztában voltam azzal, hogy valahogy át kell szoknom az éjszakai életmódra, most jöttem rá, hogy ez nem lesz könnyű mulatság, és valószínűleg a szervezetem sem fogja szeretni, hogy hülyét csinálok belőle.

Mintegy válaszként gondolataimra, a gyomrom fájdalmasan megkordult. Tudtam, hogy le kellene mennem… reggelizni? Ebédelni?

Enni.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és a fürdőszobába mentem. Úgy néztem ki, mint akin átment az úthenger. Nem egyszer. Minimum kétszer. Bedagadt szemek, alattuk két bevásárlószatyorral, és szénaboglya hajjal. Csak remélni tudtam, hogy ki tudok hozni valamit ebből a nagy kalap…

Hiába, a szarnak is vannak fokozatai.

A zuhany legalább felébresztett, és immár képesnek tartottam magamat megvalósítani a feladatot, hogy felöltözzek és a konyhában, valami élelem után nézzek. Úgy gondoltam, a Hűségesek még alszanak, talán egy-két óra múlva kezdenek majd készülni az első étkezésre. Nem akartam ünneplőbe vágni magamat, úgyhogy csak egy macinacit kaptam fel egy toppal, és igyekeztem a fejemet szalonképes állapotba hozni. Miután a hajszerkezetemet vámpír- és emberi fogyasztásra alkalmasnak minősítettem, egy nagy levegőt vettem, és halált megvető bátorsággal léptem ki a folyosóra. Nyuszis mamuszomban olyan halkan lépkedtem el a szobák előtt, hogy még én magam is meglepődtem.

Szerencsére a lépcső sem nyikorgott alattam – nem úgy, mint tegnap este a Testvérek súlya alatt – így teljesen észrevétlenül jutottam le a konyhába. Ahogy azt előre gondoltam, nem találkoztam egyetlen Hűségessel sem. De őszintén be kellett hogy valljam, valamiért nem is akartam senkivel sem találkozni... főleg nem a gyilkos szemű Testvérrel.

Kinyitottam az óriási, amerikai hűtő mindkét ajtaját, és körbe néztem. Annyi minden volt odabent, hogy félő volt, leolvad a hűtő, mire kitalálom, hogy mit is szeretnék. Végül a sült, szeletelt pulyka mellett döntöttem, vettem mellé néhány saláta levelet, és igen… az elmaradhatatlan majonézt. Elégedetten csuktam be a hűtő ajtaját, aztán…

Egy óriásit sikoltottam. A majonézes üveg kiesett a kezemből, és vészes sebességgel közeledett a konyhakő felé.

- Hoppá! – kapta el Blay, majd a pultra tette. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. – nézett rám ártatlan, kék szemeivel.

- Semmi… semmi baj. – tettem le a többi cuccot az asztalra, és közben arra gondoltam, hogy minden bizonnyal ilyen lehet, mikor valaki lábon kihord egy infarktust.

- Tényleg ne haragudj. – tette a hátamra a kezét, ami valamiért nagyon jól esett. Félénken rá mosolyogtam, majd megráztam a fejemet.

- Minden rendben volt az este? – kérdeztem, mikor eszembe jutott, hogy Blay is be volt osztva éjszakára. – Ugye nem sérült meg senki?

- Nem, dehogy. – nevetett. – Nem tudom, Beth mit mesélt, de azért nem minden este jövünk haza talpig véresen.

Megnyugtató.

- Nos, azt hiszem, ő inkább azokat a bizonyos… problémás éjszakákat emelte ki. – mosolyogtam rá. – De ez érthető. Az emberben azok az alkalmak maradnak meg, amikor veszteség érte… vagy legalábbis közel állt hozzá. – sóhajtottam egy nagyot. – De örülök, hogy most minden rendben volt.

- Igazán nem kell aggódnod miattunk. Tudunk vigyázni magunkra. – mosolygott rám, miközben tiszta kék szemei teljesen elvarázsoltak. Gyorsan elkaptam a fejemet.

- Neked most nem aludnod kéne? Hiszen odakint voltál az este. Nem vagy fáradt? – kérdeztem, mert a naplemente még jó háromórányira volt.

- Nos, ami engem illet, nem szoktam sokat aludni. Qhuinn is felébredt, és… mindketten megéheztünk, szóval… gondoltam viszek fel neki egy kis harapnivalót. – mondta, közben pedig az arca éppolyan vörös lett, mint a haja. Látszott rajta, hogy nem mindennapi ébresztőben lehetett része.

Mázlista.

Zavarában ő is szélesre tárta a hűtőt, és egy lényegesen nagyobb halomba pakolta a finomságokat, mint amit én szedtem ki magamnak. A kenyértartót kinyitva az óriási választékból végül egy rozsos zsömlét szemeltem ki magamnak, ami akkora volt, mint a tenyerem kétszer, majd kettévágtam, és elkezdtem rátenni a pulyka szeleteket. Közben Blay is gyakorlott mozdulatokkal, ízlésesen rendezte el a hatalmas tányéron- és tálcán a sok finomságot, amit majd a párjának visz. Minden mozdulatán látszott a szeretet, a szerelem és a törődés. Figyeltem az arcát, ahogyan a legjobb, legfinomabb falatokat pakolja csak a tányérra, és tudtam, már azt látja lelki szemei előtt, mikor Qhuinnek kínálja majd őket. Istenem… mikor is volt utoljára, hogy valaki ágyba szervírozta nekem a reggelit?

Ja igen. Soha.

A szívem fájdalmasan szorult össze. Leginkább mindig akkor éreztem, hogy mennyire magányos vagyok, mikor olyan emberek között voltam, aki boldog párkapcsolatban éltek. Ekkor mutatkozott csak meg igazán a különbség az én életem, és az ő életük között.

- Majonézt? – kérdeztem Blayt, mielőtt mindent visszapakoltam volna a hűtőbe.

- Nem, köszönöm. Qhuinn nem szereti. – nézett rám, szemei pedig ragyogtak.

Majdnem elsírtam magamat.

- Oké. – mondtam, majd kinyitottam a hűtő ajtaját.

- Tudom, hogy… hogy nehéz neked itt velünk. – mondta hirtelen, mintha csak a fejembe látott volna. – Mármint… úgy értem, hogy mi eléggé mások vagyunk, mint az emberek. Egy kicsit lobbanékonyabbak, néha morgósak… és elég nehezen nyílunk meg mások felé. Ez a Testvériségre halmozottan érvényes. - mosolygott. – Hagyd, hogy egy kicsit megszokják a jelenlétedet. Ez egy türelemjáték. Ami pedig Vishoust illeti. – felkaptam a fejemet. – Ő mindenkit próbára tesz.

- Köszönöm, de szerintem nem erről van szó. Valószínűleg ellenezte, hogy ide jöjjek. Most pedig meg akar törni, hogy én magam akarjak minél előbb elmenni. – Blay arcán láttam, hogy ő is hasonlóképpen gondolja, és csak megnyugtatásból mondott mást nekem. – De nem fog neki sikerülni. – folytattam. – Életem során sok olyan emberrel akadtam össze, akik meg akartak törni. Mindegyik kudarcot vallott. Minél többen próbálkoztak velem, annál erősebb lettem. Nem Vishous lesz az, aki megtöri a nyerő szériámat, ebben egészen biztos lehetsz. – Azon igyekeztem, hogy mindez elég hihetően hangozzon, és ne ordítson belőle, hogy az életemre mindez tökéletes ellentéte az igaz. Nem akartam, hogy gyengének gondoljon.

- Ejha! Akkor remélem, V most az emberére talált! Ennek ellenére inkább azt tanácsolnám, hogy ne húzd fel nagyon.

- Azt nehéz lesz kivitelezni. Ő már a puszta létezésemtől is pipa. Azt pedig sajnálatos módon, még az ő kedvéért sem vagyok hajlandó megszűntetni. – Blay egy nagyot nevetett, kivillantak hófehér szemfogai.

- Mi olyan vicces? – lépett be a konyhába Qhuinn, felemás színű szemét pedig Blay és köztem járatta. Tekintetében nyoma sem volt párja nyitottságának. Néhány percre kezdtem felengedni Blay közelében, de most ismét, mintha egy jeges fuvallat söpört volna végig a konyhában.

- Semmi különös, csak V-ről beszéltünk. Mondtam Paige-nek, hogy ne vegye magára a viselkedését. – Blay mosolyogva, csillogó szemmel nézett Qhuinnre, aki hozzá hajolt, és megcsókolta.

Ó. Anyám.

Nem az az üdvözlő szájra puszi volt, amit az emberek nagy részénél tapasztalni lehet, mikor üdvözlik egymást. Mélyen csókolta, birtoklóan, Blay pedig szemmel láthatóan boldogan adta meg magát. Éreztem, hogy az arcom tűzvörös lesz. Finoman szólva is zavarba jöttem.

- Qhuinn… - suttogta Blay, aki maga is zavarával küszködött. Egészen biztos voltam benne, hogy nem volt ott a tervei között, látványos bemutatót tart majd a szexuális életükből.

- Ne haragudj, csak már nagyon éhes vagyok.

Aha. Biztos a pulykára.

Blay nem szólt semmit, csak bocsánatért esedezve nézett rám, Qhuinn pedig átkarolta, a körülöttük terjengő nehéz, fűszeres illat pedig egészen biztosan nem a tányérokból jött. Rám nézett, tekintetéből pedig egyetlen szót olvastam ki: ENYÉM.

TIÉD. Oké. Ezt megdumáltuk.

- Akkor én megyek is. Jó étvágyat. – fogtam rövidre, aztán már tipliztem is ki a konyhából.

- Szia! Jó volt beszélgetni! – kiáltott utána Blay, de én meg sem álltam. Még hallottam, hogy vitáznak valamin, de én igyekeztem minél előbb visszajutni a szobámba, kettesben a pulykás szendvicsemmel.

Nála talán nem húzom ki a gyufát.

Zsadist keresztbe font karral figyelte a fiatalok edzését. Sárga szemével egyenként felmérte a rá bízott fiatalokat, a viselkedésüket, a hozzáállásukat, és mozgásukból már most látta, melyikük lesz tehetséges a harcművészetek terén. Olyanok voltak mind, mint a csiszolatlan gyémánt, vagy egy csodálatos márványtömb, ami arra vár, hogy a szobrász elővarázsolja belőle a kész mesterművet.

Zsadist számára megtiszteltetés volt, hogy rá bízták ezeket a fiatalokat. Volt idő, amikor alkalmatlan lett volna a feladatra, hogy a jövendőbeli harcosok kiképzője legyen. De azóta nagyot változott az élete.

Az évszázadnyi szenvedés, harag és magány után jött egy nő, aki átlátott azon a vastag, fájdalomból született, sötét falon, ami mögött Zsadist élt… vagyis inkább csak vegetált. Meglátta Zsadistot, amikor a legtöbben elfordultak tőle. Szerette, amikor a testvérén kívül senki más nem gondolt így rá… és végül a szerelme életre keltette. Zsadist pedig kilépett a múlt árnyai mögül, és új életet kezdett.

Néha még magának is nehezen ismerte be, hogy milyen jó törődni másokkal. Aztán rájött, hogy szeretne valamit visszaadni abból a szeretetből és törődésből, amit az új életében a Felétől és a Testvéreitől kapott. Tudta, hogy milyen a magány, hogy mennyire el tud veszni az ember a saját poklában. Éppen ezért különleges érzéke azonnal jelezte, ha valaki nagy bajban volt.

És ennél a fiúnál kiakadt az érzékelő mutatója.

Will maximálisan bele adta minden energiáját az edzésekbe, fejlesztette elméleti tudását, de ennek ellenére olyan volt, mint… egy fekete lyuk a galaxis közepén. Mintha nem is létezett volna. Az órák között egyedül járt-kelt, a szavát sem lehetett hallani. Míg a többiek már vígan barátkoztak, ő előnyben részesítette a magányt. Nagyon hasonlított valakire…

- Jól van gyerekek, mára ennyi volt! – csapta össze néhányszor a tenyerét, amely körülbelül olyan hangot adott, mintha bomba robbant volna. – Menjetek zuhanyozni, utána pedig irány az étkező! – Adta ki az utasítást, mire a gyerektömeg izgatottan zsibongva futott ki a teremből. Will persze hátra maradt, Zsadist szinte egészen biztos volt benne, hogy megvárja majd, amíg mindenki megzuhanyozik, és majd csak utána megy be a fürdőbe. A fiú észre vette, hogy figyeli, arca lángba borult, megfogta a táskáját, majd gyors iramban indult a többiek után.

- Viszlát, köszönjük az órát!- habogta kifelé menet, de nem mert Z szemébe nézni.

- Nincs mit fiam, igazán ügyes voltál. – válaszolta a harcos, mire Will szeme egy pillanatra találkozott az ő tekintetével, majd kifordult az ajtón.

Zsadist összeszedte az edzéshez használt kiegészítőket, majd az ajtó felé indult. Segítségre lesz szüksége. És már tudta is, hogy kihez fog fordulni.

Elátkozott szerető - V.

V.

Képtelen voltam aludni. Hajnali fél kettő felé járt, én pedig csak a falat bámultam. Hihetetlenül felkavaró volt ez a néhány óra, amit a Testvériség – és feleik – körében tölthettem.

Tényleg léteznek.

A bizonyosság érthetetlen módon letaglózott, pedig az elmúlt tíz évemben pont ezt próbáltam bebizonyítani. Beth rengeteget mesélt nekem róluk látogatásai alkalmával, de valamiért mindig azt hittem, hogy… hogy csak képzeleg… vagy ami még rosszabb, hallott a hobbimról, és hülyét akar belőlem csinálni. De egyszerűen jó volt őt hallgatni. Olyan részletességgel mesélt a férjéről, a vámpír királyról, és a testvériségről, hogy egyre inkább elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy igazat mond. Aztán jött az a hihetetlen meghívás… és most itt voltam egy olyan szobában, amihez foghatót még egy öt csillagos hotelben sem láttam.

Elkezdett sajogni a megrepedt csuklóm, így felkeltem és kicsoszogtam a fürdőbe, hogy bevegyem a fájdalomcsillapítót, amit Jane doki adott. De miután leültem az ágyra, éreztem, hogy végleg kipattant a szemem, és képtelen leszek aludni. Beth megmutogatta nekem a ház közös részeit, így mivel már kezdtem megőrülni szobám magányában, inkább magamhoz vettem a könyvemet, átvedlettem a ruhámba, és megcéloztam a könyvtárat.

Mikor kiléptem az ajtón, aggodalmasan néztem körül, mert tudtam, hogy csak számomra van éjszaka, a ház többi lakója számára ez a nappal, az aktív időtöltés ideje. Ahogy elhaladtam szomszédaim szobája előtt, kaptam egy hanghatásokkal kísért bemutatót abból, hogy errefelé mi is számít aktív időtöltésnek.

Beth mesélte, hogy a vámpírok – főként a harcosok – igazi ösztönlények, sokkal erősebben az érzéseik és vágyaik, mint az embereknek. Ez magával hozta a lobbanékonyságot, a mélységes szerelmet, amit a felük iránt éreztek, és… nos, a hihetetlen mennyiségű és minőségű szexet.

Furcsának tartottam, de ez az egész ebben a pillanatban inkább zavarba ejtett, semmit vágytam volna az ajtók mögé tekinteni. Bár akinek már régóta a filléres ponyvaregények jelentik a szexuális életét, - mint történetesen nekem – néha már el sem tudja képzelni, hogy lehet ez másképpen is.

Hangtalanul lépkedtem le a lépcsőn, majd amikor láttam, hogy tiszta a levegő, beosontam a könyvtárszobába, ami…

Kánaán. Könyvvel-mézzel folyó Kánaán. A jobbik fajtából.

Letettem olvasnivalómat a kanapéra, majd elkezdtem tanulmányozni a polcokon szereplő címeket. Úgy láttam, azon a részen, ahol nekiálltam a nézelődésnek, idegen nyelvű könyvek sorakoztak, ráadásul néhány ránézésre is több száz éves volt. „Vajon milyen kincsek rejtőznek ezeken a polcokon?” – gondoltam magamban. A vámpírok évszázadokig, sőt évezredekig élnek. Oly sok mindent gyűjtöttek össze a különböző korokból, hogy nekem, aki oda voltam a régiségekért, könnybe lábadt a szemem. Igazán nem lepődtem volna meg, ha szembe jön egy eredeti Gutenberg biblia…

- Elnézést, hogy megzavarom, kisasszony, hozhatok valamit? – a kérdés olyan hirtelen ért, hogy szívroham közeli állapotban fordultam a hang irányába, minek következtében, és a polcnak szédültem, ami Hál’ Istennek masszív bútorzatnak tűnt, így nem okoztam benne semmilyen kárt. – Elnézést, hogy megijesztettem. Csak gondoltam, talán szüksége lenne valamire. – Fritz volt az, aki idős arcán kedves mosollyal várta minden óhajomat.

- Köszönöm, nem kérek semmit. Csak… csak lejöttem ide olvasni, mert nem tudtam aludni. Igazán nem akarok gondot okozni.

Mikor elhagyta a számat a „köszönöm, nem kérek semmit” című összetett kifejezés, láttam, hogy Fritz arca megnyúlik, szeme majdhogynem könnybe lábad. Beth sokat mesélt a hűségesekről, és az olthatatlan vágyukról, hogy szolgálják a családot, melyhez tartoznak. Sokszor az járt a fejemben, hogy egyszer-kétszer hozzám is beugorhatnának takarítani… és a furcsa az volt, hogy valószínűleg szíves-örömest megtették volna, sőt, még ők mondtak volna köszönetet érte.

- Őőő… vagyis… szóval a vacsoránál… nem is… az első étkezésnél, vagy minél volt egy nagyon finom fagyi. – javítottam ki magamat, mivel semmi pénzért nem szerettem volna megbántani a vén hűségest. – Esetleg van még belőle egy kicsi? – mosolyogtam rá, mintha nem lettem volna még mindig dugig tele kajával.

- Igen, persze hogy van! – csillant fel a szeme. – Azonnal hozok belőle! – mondta, és már sarkon is fordult.

- Fritz! – szóltam utána, mire ő azonnal megpördült. – Ha lehetne, akkor kérnék rá ipari mennyiségű tejszínhabot is. – Ő erre boldogan az ajkába harapott, a következő pillanatban pedig már ott sem volt.

Tovább folytattam a könyvek felfedezését, aztán hirtelen olyan hangok töltötték meg a könyvtárat, mintha egy egész mamutcsorda száguldott volna végig rajta. Ijedten szaladtam ki a könyvtárból, aztán megláttam, hogy csak a Testvérek jönnek le könnyű lépteikkel az emeletről. Visszahúzódtam a könyvtárba, és csak fél szemmel mertem kikukucskálni az előtérbe, ahol a gyülekező volt. Nem volt nehéz felismerni az alakokat. Rhage, Tohr, Blay, és Phury. Most annyira mások voltak, mint a vacsora közben. Mindegyikükön fekete cucc volt, hosszú, fekete kabát, alatta pedig… ahogy meglibbent a nehéz anyag, kivillantak a pisztolyok, és a harcosok mellkasán keresztben húzódó tőrök. Láthatóan taktikai megbeszélés folyt az esti kiruccanás előtt.

Egy nagyot nyeltem.

- Tessék kisasszony, a fagylalt. Amennyiben még kérne, vagy kevésnek találja a tejszínhabot, kérem, szóljon! – nyomta a kezembe a tejszínhab hegyet, mely alatt minden bizonnyal ott rejtőzködött a fagylalt is.

- Köszönöm… - mondtam zavart mosollyal, mivel Fritz figyelmessége felfedte búvóhelyemet. A tarkómon éreztem a harcosok szemét, úgyhogy a kehellyel a kezemben megfordultam, majd zavartan próbáltam valami mosoly szerűséget erőltetni az arcomra.

- Induljunk! – adta ki Tohr a parancsot, utána kilépett az ajtón. Blay követte, majd Phury, aki előbb barátságosan intett. Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy ezek a férfiak most harcolni mennek. Veszélyben lesznek, és csak remélhetjük, hogy mindnyájan épségben haza érnek. Sötét gondolataimból Rhage ébresztett fel. Hatalmas tenyerével sebesen integetett, miközben rám villantotta ezer wattos mosolyát, aztán az egészet megfejelte még egy kacsintással is, amitől úgy elpirultam, mint egy kamaszlány, és kuncogni kezdtem. Hiába, Hollywood minden nőre ilyen hatással volt. Egy laza mozdulattal kifordult az ajtón, így ismét egyedül maradtam.

Majdnem.

Furcsa, hideg érzés futott végig rajtam, így visszaléptem az ajtóhoz, és szememmel végig pásztáztam az előteret. Az egyik sötét sarokban, egy cigaretta vége izzott fel vörösen, és egy hideg szempár szegeződött rám. Én pedig nem tudtam róla levenni a szememet. Éreztem, hogy a tejszínhab lassan a kezemre olvad, de még csak le sem néztem rá. Az a pillantás…

Megbénultam. Rettegtem.

- Gyere már V, meddig várjunk? – szakította ki Tohr az ajtót a tokjából, majd mérgesen V felé fordult. Mikor látta, hogy a testvér hogyan mered maga elé, követte pillantását.

- Megyek. – bökte ki Vishous, majd kifordult az ajtón. Tohr még utoljára rám nézett, majd követte testvérét.

Alattam pedig összecsuklottak a lábaim.

Rhage úgy döntött, hogy kedveli a lányt. Az ő Maryére emlékeztette, még abból az időből, mikor a lány semmit sem tudott a vámpírokról, még azelőtt, hogy a fele lett. Tudta, hogy milyen furcsa lehet most minden a lánynak, mennyire új és talán még ijesztő is. Mondjuk ez utóbbit orvosolni lehetett volna pusztán annyival, hogy V vesz egy illemtan órát, mégpedig azt a fajtát, ahol benyomott orral távozik, ha nem sajátítottal el a tananyagot.

- Ne nagyon zárd a szívedbe, Hollywood. – lépett mellé Vishous égő cigarettával. – Nem marad velünk örökre.

- Attól még viselkedhetnél vele normálisan. Akkora bunkó voltál vele, hogy én szégyelltem magamat miattad.

- Jaj, hát nem mindenki olyan édescukimézesmázos filmcsillag, mint te. Valakinek esze is van.

- Hagyd már V! Egyébként meg igaza van. A lány nem szolgált rá az ellenszenvedre. – próbált tompítani Phury.

- Ember. És tud rólunk. Veszélyes. – mondta fagyosan, tőszavakban.

- A mi. Feleink. Is. Emberek. – tornyosult fölé Rhage.

- Kimondtad a kulcsszót. A feleink. Ő viszont egy senki. Csak egy potenciális veszélyforrás. Megmondtam a véleményemet Wrathnak, amikor előállt ezzel.

- A királyné barátja. Semmi pénzért nem sodorna bajba minket, vagy Beth családját. Ha a legkisebb fenntartása is lenne Paige-dzsel kapcsolatban, akkor nem hívta volna hozzánk.

- A királyné már rég nem ember. Már egy másik fajhoz tartozik. Nem kéne tartania a kapcsolatot a régi barátaival…

- Ja, mint például Butch-csal, aki szintén ember volt még akkor, nem mellékesen most a szívbéli jóbarátod. – intézett támadást Hollywood V érvei ellen, akinek torkából mély hangú morgás tört elő. - És gondolom, az is jó lett volna, ha Jane is megszakít mindenféle kapcsolatot Manny-vel, csak azért, mert a te feled lett. Bár akkor nem tudom, ki operálta volna meg Payne-t.

- Ne merd belekeverni a húgomat. – vicsorgott Vishous.

- Csak próbállak ráébreszteni az elméletedben lévő buktatókra. Nem mellesleg kezd elegem lenni a határtalan bunkóságodból.

- Hé, hé, fiúk, mi a probléma? – lépett oda Tohr, mikor érzékelte, hogy a többi Testvér lemaradt valahol.

- Csak annyi, hogy Vishous egy pöcs. – foglalta össze Rhage.

- Ja, csak ennyi? Már azt hittem, hogy valami újdonság…