Elátkozott szerető - V.

V.

Képtelen voltam aludni. Hajnali fél kettő felé járt, én pedig csak a falat bámultam. Hihetetlenül felkavaró volt ez a néhány óra, amit a Testvériség – és feleik – körében tölthettem.

Tényleg léteznek.

A bizonyosság érthetetlen módon letaglózott, pedig az elmúlt tíz évemben pont ezt próbáltam bebizonyítani. Beth rengeteget mesélt nekem róluk látogatásai alkalmával, de valamiért mindig azt hittem, hogy… hogy csak képzeleg… vagy ami még rosszabb, hallott a hobbimról, és hülyét akar belőlem csinálni. De egyszerűen jó volt őt hallgatni. Olyan részletességgel mesélt a férjéről, a vámpír királyról, és a testvériségről, hogy egyre inkább elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy igazat mond. Aztán jött az a hihetetlen meghívás… és most itt voltam egy olyan szobában, amihez foghatót még egy öt csillagos hotelben sem láttam.

Elkezdett sajogni a megrepedt csuklóm, így felkeltem és kicsoszogtam a fürdőbe, hogy bevegyem a fájdalomcsillapítót, amit Jane doki adott. De miután leültem az ágyra, éreztem, hogy végleg kipattant a szemem, és képtelen leszek aludni. Beth megmutogatta nekem a ház közös részeit, így mivel már kezdtem megőrülni szobám magányában, inkább magamhoz vettem a könyvemet, átvedlettem a ruhámba, és megcéloztam a könyvtárat.

Mikor kiléptem az ajtón, aggodalmasan néztem körül, mert tudtam, hogy csak számomra van éjszaka, a ház többi lakója számára ez a nappal, az aktív időtöltés ideje. Ahogy elhaladtam szomszédaim szobája előtt, kaptam egy hanghatásokkal kísért bemutatót abból, hogy errefelé mi is számít aktív időtöltésnek.

Beth mesélte, hogy a vámpírok – főként a harcosok – igazi ösztönlények, sokkal erősebben az érzéseik és vágyaik, mint az embereknek. Ez magával hozta a lobbanékonyságot, a mélységes szerelmet, amit a felük iránt éreztek, és… nos, a hihetetlen mennyiségű és minőségű szexet.

Furcsának tartottam, de ez az egész ebben a pillanatban inkább zavarba ejtett, semmit vágytam volna az ajtók mögé tekinteni. Bár akinek már régóta a filléres ponyvaregények jelentik a szexuális életét, - mint történetesen nekem – néha már el sem tudja képzelni, hogy lehet ez másképpen is.

Hangtalanul lépkedtem le a lépcsőn, majd amikor láttam, hogy tiszta a levegő, beosontam a könyvtárszobába, ami…

Kánaán. Könyvvel-mézzel folyó Kánaán. A jobbik fajtából.

Letettem olvasnivalómat a kanapéra, majd elkezdtem tanulmányozni a polcokon szereplő címeket. Úgy láttam, azon a részen, ahol nekiálltam a nézelődésnek, idegen nyelvű könyvek sorakoztak, ráadásul néhány ránézésre is több száz éves volt. „Vajon milyen kincsek rejtőznek ezeken a polcokon?” – gondoltam magamban. A vámpírok évszázadokig, sőt évezredekig élnek. Oly sok mindent gyűjtöttek össze a különböző korokból, hogy nekem, aki oda voltam a régiségekért, könnybe lábadt a szemem. Igazán nem lepődtem volna meg, ha szembe jön egy eredeti Gutenberg biblia…

- Elnézést, hogy megzavarom, kisasszony, hozhatok valamit? – a kérdés olyan hirtelen ért, hogy szívroham közeli állapotban fordultam a hang irányába, minek következtében, és a polcnak szédültem, ami Hál’ Istennek masszív bútorzatnak tűnt, így nem okoztam benne semmilyen kárt. – Elnézést, hogy megijesztettem. Csak gondoltam, talán szüksége lenne valamire. – Fritz volt az, aki idős arcán kedves mosollyal várta minden óhajomat.

- Köszönöm, nem kérek semmit. Csak… csak lejöttem ide olvasni, mert nem tudtam aludni. Igazán nem akarok gondot okozni.

Mikor elhagyta a számat a „köszönöm, nem kérek semmit” című összetett kifejezés, láttam, hogy Fritz arca megnyúlik, szeme majdhogynem könnybe lábad. Beth sokat mesélt a hűségesekről, és az olthatatlan vágyukról, hogy szolgálják a családot, melyhez tartoznak. Sokszor az járt a fejemben, hogy egyszer-kétszer hozzám is beugorhatnának takarítani… és a furcsa az volt, hogy valószínűleg szíves-örömest megtették volna, sőt, még ők mondtak volna köszönetet érte.

- Őőő… vagyis… szóval a vacsoránál… nem is… az első étkezésnél, vagy minél volt egy nagyon finom fagyi. – javítottam ki magamat, mivel semmi pénzért nem szerettem volna megbántani a vén hűségest. – Esetleg van még belőle egy kicsi? – mosolyogtam rá, mintha nem lettem volna még mindig dugig tele kajával.

- Igen, persze hogy van! – csillant fel a szeme. – Azonnal hozok belőle! – mondta, és már sarkon is fordult.

- Fritz! – szóltam utána, mire ő azonnal megpördült. – Ha lehetne, akkor kérnék rá ipari mennyiségű tejszínhabot is. – Ő erre boldogan az ajkába harapott, a következő pillanatban pedig már ott sem volt.

Tovább folytattam a könyvek felfedezését, aztán hirtelen olyan hangok töltötték meg a könyvtárat, mintha egy egész mamutcsorda száguldott volna végig rajta. Ijedten szaladtam ki a könyvtárból, aztán megláttam, hogy csak a Testvérek jönnek le könnyű lépteikkel az emeletről. Visszahúzódtam a könyvtárba, és csak fél szemmel mertem kikukucskálni az előtérbe, ahol a gyülekező volt. Nem volt nehéz felismerni az alakokat. Rhage, Tohr, Blay, és Phury. Most annyira mások voltak, mint a vacsora közben. Mindegyikükön fekete cucc volt, hosszú, fekete kabát, alatta pedig… ahogy meglibbent a nehéz anyag, kivillantak a pisztolyok, és a harcosok mellkasán keresztben húzódó tőrök. Láthatóan taktikai megbeszélés folyt az esti kiruccanás előtt.

Egy nagyot nyeltem.

- Tessék kisasszony, a fagylalt. Amennyiben még kérne, vagy kevésnek találja a tejszínhabot, kérem, szóljon! – nyomta a kezembe a tejszínhab hegyet, mely alatt minden bizonnyal ott rejtőzködött a fagylalt is.

- Köszönöm… - mondtam zavart mosollyal, mivel Fritz figyelmessége felfedte búvóhelyemet. A tarkómon éreztem a harcosok szemét, úgyhogy a kehellyel a kezemben megfordultam, majd zavartan próbáltam valami mosoly szerűséget erőltetni az arcomra.

- Induljunk! – adta ki Tohr a parancsot, utána kilépett az ajtón. Blay követte, majd Phury, aki előbb barátságosan intett. Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy ezek a férfiak most harcolni mennek. Veszélyben lesznek, és csak remélhetjük, hogy mindnyájan épségben haza érnek. Sötét gondolataimból Rhage ébresztett fel. Hatalmas tenyerével sebesen integetett, miközben rám villantotta ezer wattos mosolyát, aztán az egészet megfejelte még egy kacsintással is, amitől úgy elpirultam, mint egy kamaszlány, és kuncogni kezdtem. Hiába, Hollywood minden nőre ilyen hatással volt. Egy laza mozdulattal kifordult az ajtón, így ismét egyedül maradtam.

Majdnem.

Furcsa, hideg érzés futott végig rajtam, így visszaléptem az ajtóhoz, és szememmel végig pásztáztam az előteret. Az egyik sötét sarokban, egy cigaretta vége izzott fel vörösen, és egy hideg szempár szegeződött rám. Én pedig nem tudtam róla levenni a szememet. Éreztem, hogy a tejszínhab lassan a kezemre olvad, de még csak le sem néztem rá. Az a pillantás…

Megbénultam. Rettegtem.

- Gyere már V, meddig várjunk? – szakította ki Tohr az ajtót a tokjából, majd mérgesen V felé fordult. Mikor látta, hogy a testvér hogyan mered maga elé, követte pillantását.

- Megyek. – bökte ki Vishous, majd kifordult az ajtón. Tohr még utoljára rám nézett, majd követte testvérét.

Alattam pedig összecsuklottak a lábaim.

Rhage úgy döntött, hogy kedveli a lányt. Az ő Maryére emlékeztette, még abból az időből, mikor a lány semmit sem tudott a vámpírokról, még azelőtt, hogy a fele lett. Tudta, hogy milyen furcsa lehet most minden a lánynak, mennyire új és talán még ijesztő is. Mondjuk ez utóbbit orvosolni lehetett volna pusztán annyival, hogy V vesz egy illemtan órát, mégpedig azt a fajtát, ahol benyomott orral távozik, ha nem sajátítottal el a tananyagot.

- Ne nagyon zárd a szívedbe, Hollywood. – lépett mellé Vishous égő cigarettával. – Nem marad velünk örökre.

- Attól még viselkedhetnél vele normálisan. Akkora bunkó voltál vele, hogy én szégyelltem magamat miattad.

- Jaj, hát nem mindenki olyan édescukimézesmázos filmcsillag, mint te. Valakinek esze is van.

- Hagyd már V! Egyébként meg igaza van. A lány nem szolgált rá az ellenszenvedre. – próbált tompítani Phury.

- Ember. És tud rólunk. Veszélyes. – mondta fagyosan, tőszavakban.

- A mi. Feleink. Is. Emberek. – tornyosult fölé Rhage.

- Kimondtad a kulcsszót. A feleink. Ő viszont egy senki. Csak egy potenciális veszélyforrás. Megmondtam a véleményemet Wrathnak, amikor előállt ezzel.

- A királyné barátja. Semmi pénzért nem sodorna bajba minket, vagy Beth családját. Ha a legkisebb fenntartása is lenne Paige-dzsel kapcsolatban, akkor nem hívta volna hozzánk.

- A királyné már rég nem ember. Már egy másik fajhoz tartozik. Nem kéne tartania a kapcsolatot a régi barátaival…

- Ja, mint például Butch-csal, aki szintén ember volt még akkor, nem mellékesen most a szívbéli jóbarátod. – intézett támadást Hollywood V érvei ellen, akinek torkából mély hangú morgás tört elő. - És gondolom, az is jó lett volna, ha Jane is megszakít mindenféle kapcsolatot Manny-vel, csak azért, mert a te feled lett. Bár akkor nem tudom, ki operálta volna meg Payne-t.

- Ne merd belekeverni a húgomat. – vicsorgott Vishous.

- Csak próbállak ráébreszteni az elméletedben lévő buktatókra. Nem mellesleg kezd elegem lenni a határtalan bunkóságodból.

- Hé, hé, fiúk, mi a probléma? – lépett oda Tohr, mikor érzékelte, hogy a többi Testvér lemaradt valahol.

- Csak annyi, hogy Vishous egy pöcs. – foglalta össze Rhage.

- Ja, csak ennyi? Már azt hittem, hogy valami újdonság…