Elátkozott szerető - III.

III.

Terülj-terülj asztalkám. Egyedül csak a kosztümös filmekben láttam ilyet, amikor valami óriási lakomát akartak megjeleníteni. Ott volt előttem minden, ami csak szem-szájnak ingere. Ha pedig valami mégsem, akkor a hűségesek körülbelül tíz és fél másodpercen belül már hozták is.

Mindenből mértékletesen fogyasztottam, mert ugye vendégségben nem illik sokat enni. De miután Rhage az ötödik komplett sült csirkéje után úgy nézett rám, mintha valami másik bolygóról származnék, Fritz pedig aggodalmas képpel tekintgetett másodpercenként a tányérom felé, kénytelen voltam úgy tele pakolni, hogy senkinek ne legyen rá oka, hogy szemmel verjen.

- Paige, Beth mesélte, hogy te is bűnügyekkel foglalkoztál, és az aktuális esetekből írtál cikkeket. – szólalt meg Wrath, minek köszönhetően én majdnem lenyeltem a villámat.

- Így igaz. – bólintottam. – Bár néhányszor régi eseteket is elővettem, amik érdekelhetik az embereket.

- Ezt a dolgot már Beth-nél sem értettem. Miért foglalkozik egy nő ilyen durva dolgokkal?

- Nos… - próbáltam összeszedni a gondolataimat. – A világ nem lesz kevésbé durva attól, hogy nem veszünk róla tudomást. Így legalább… valamennyire fel tudunk rá készülni. Ahogy a mondás is tartja, „ismerd meg ellenséged”.

- Ezért vagy most itt? – fújta ki a cigaretta füstöt Vishous. – Hogy megismerd az ellenséget?

- Fogd be V! – taszította meg könyökével Butch. V megérzése félig-meddig igaz volt, de erről a dologról nem beszélhettem. Csak Beth és Wrath tudta a teljes igazságot.

- Most komolyan! Milyen „bűnözőkkel” foglalkoztál eddig? Kikről írtál… cikket? Betörőkről? Pitiáner zsebtolvajokról? – folytatta tovább, miközben érzékeltem, hogy többeket kellemetlenül érint ellenséges faggatózása.

- Nem igazán. - Tettem le a kést és a villát. – Érdekel a profilozók munkája, szóval leginkább gyilkosokról, sorozatgyilkosokról, szexuális ragadozókról,…

Rólad…

- Jaj, hát érzem, hogy mi nagyon jóban leszünk! – mutogatott felém Lassiter a késével, közben pedig vigyorgott. Beth mesélt a Vishous-szel való „szeretetteljes” kapcsolatukról. Ezek után viszont biztos voltam benne, hogy tud olvasni a gondolataimban. Rehvenge-re néztem, akinek arcán szintén halvány mosoly derengett.

- Ne vedd magadra, Vishous már csak ilyen. Folyamatosan kötekszik. – próbálta Butch menteni a helyzetet.

- Semmi probléma. Ha az ember vámpírokhoz jön vendégségbe, ne lepődjön meg rajta, ha minden létező módon szívják a vérét. – nevettem zavartan.

- Ez jó, ez nagyon jó!!! – verte az asztalt Rhage, miközben úgy nevetett, hogy majdnem leesett a székről, az asztal pedig megremegett, amitől a tányérom heves táncot kezdett el járni. – Nem vagy semmi! – mutatott rám hatalmas ujjával, amitől a frász tört ki. – Adj egy ötöst! – tartotta fel óriási tenyerét, majd áthajolt az asztalon.

Ahhha. Pacsi.

Letettem az evőeszközöket, majd felálltam, és oda csaptam tenyeremet Rhage-éhez.

- Na ne már! Egy igazit! – mondta, én pedig felvontam a szemöldökömet. Direkt próbáltam keménynek látszani, így minden erőmet bele adtam az ütésbe. Még mielőtt megoszthattam volna vele ezt az információt, Rhage a tenyerembe csapott.

Aztán már csak a fejhangú ordításomat hallottam. A tenyerem égett, és mintha minden csont összecsúszott volna csuklóm környékén. A kézfejem élettelenül lógott, mikor visszaültem a székre. Igazság szerint összecsuklott alattam a lábam.

- Jaj Istenem, fájt? – kerekedett nagyra Rhage szeme, én pedig az ajkamba haraptam, és nemet intettem a fejemmel. Nem akartam, hogy azt higgyék, puhány vagyok. V már olyan füstöt eregetett, mint egy gyárkémény, és éreztem, hogy hideg szemei rám tapadnak.

- Semmi. Baj. – próbáltam kényszeredett mosolyt erőltetni az arcomra. – Úgyis… a ballal írok. – préseltem ki magamból, majd újra felemeltem a villát. De alig tudtam megtartani. Jobb kezem végig elzsibbadt, közben pedig lüktetett a fájdalomtól. Soha nem viseltem jól a fájdalmat. Éreztem, hogy szemembe könny szökik, szájam legörbül.

Bőgőmasina. Szedd. Össze. Magadat.

Felemeltem még ép kezemmel a villát, ami viszont vészesen remegett, ahogy újra és újra átfutott egész testemen a lüktető fájdalom. Mindenki szemét magamon éreztem, majd nem bírtam tovább, és kitört belőlem a zokogás.

- Sajnálom…  Kurvára fáj. – bömböltem, majd fejemet az asztalra hajtottam.

Acchursed a tükör előtt állt, és éppen a több napos borostájától igyekezett megszabadulni. Ahogy végig simította az immár sima bőrfelületet, remélte, hogy legalább ebbe nem fog Empheror belekötni.

Halk kopogás hallatszott az ajtón, amit nem tudott mire vélni. A harcostársai általában majdnem rádöntötték az ajtót, mikor szükségük volt rá. Ez a kopogás viszont finom volt és illedelmes. Az ajtóhoz lépett, és résnyire nyitotta az ajtót.

Ó. Te. Szent. Szar.

- Filomena? – kérdezte összehúzott szemöldökkel. – Mit keresel itt?

- Ne haragudj, hogy zavarlak, én csak… én csak beszélni szeretnék veled.

- Kérlek, menj el. Nagyon jól tudod, mi lesz, ha itt talál.

- Nem engedem, hogy bántson téged. Miért ne beszélgethetnénk?

- Nagyon jól tudod, hogy miért nem. Egyébként pedig nem a saját testi épségem miatt aggódom. Nekem már úgyis mindegy. Sokkal inkább miattad.

- Soha nem bántana. Soha nem emelne rám kezet.

- Nem csak tettekkel lehet bántani és megalázni embereket. Hanem szóval is. Ezt én tudom a legjobban. És nem ilyen sorsot szánok neked.

- Nem érdekel. És Empheror dühöngése sem érdekel. Változtatnunk kell kettőtök kapcsolatán, mert ez most már tarthatatlan. Mindkettőtöknek csak árt. Ha ez kell, én leszek a kapocs köztetek. Egy közvetítő, aki lassan közelebb hoz titeket egymáshoz. Fáj látnom, ahogy egyre jobban eltaszít téged magától. – Acchursed egy nagyot sóhajtott. Úgy tisztelte Filomenát, ahogy még egy nőt sem tisztelt az édesanyján kívül. Örült, hogy Empherornak ilyen nagyszerű felet adott az ég. De azzal is tisztában volt, hogy még ő sem tud semmit tenni, ami javítana a helyzeten. Sőt. Csak súlyosbítana rajta.

- Filomena… köszönöm… köszönöm a kedvességedet, és mindazt, amit megpróbálsz értünk tenni. Te egy igazán értékes nő vagy. – nehezen találta a szavakat, mert nem szerette volna megbántani, miközben fátyolos, mézszínű szemeivel nézett rá. – De mind a ketten tudjuk, hogy ennek a helyzetnek csupán egy dolog vethet véget. – látta, hogy Filomena az ajkába harap, mintha csak sejtené a választ. - Egyikünk halála. És a te érdekedben remélem, hogy nem Empheror lesz az.

- Ne mondj ilyet! – hallotta a nő kétségbeesett hangját. – Én… én nem nyugszom addig, amíg nem lesz hármunk között béke. Fogalmad sincs, milyen azt tudnom, hogy miattam fajultak el a dolgok… hogy miattam gyűlölt meg téged még jobban.

- Kérlek, ne legyen emiatt bűntudatod. Te ártatlan vagy mindabban, ami történt. Örülök… örülök, hogy Empheror megtalált téged. Tényleg. – erősítette meg, mikor látta a nő szomorú arckifejezését. – Legalább tudom, hogy boldog, mikor veled van. Azóta igazán van célja az életének.

- Hogy mondhatod ezt? – nézett rá Filomena könnyes szemmel. – Ha… ha tudtad volna, hogy ez fog történni, akkor is hozzám vezérelted volna Empherort? – nézett mélyen a férfi szemébe. – Ha tudtad volna, hogy emiatt te magad kerülsz majd veszélybe?

- Igen. – válaszolt Acchursed.

- De… de miért? – kérdezte hisztérikus hangon a nő, akit elkeserített a tehetetlensége, és mardosta az önvád.

- Mert így volt helyes. – válaszolta a férfi rövid idő után. A nő csak nézte, és nem akarta elhinni, hogy létezhet ilyen jó ember. – Ne aggódj Filomena. Úgy érzem… úgy érzem, nemsokára mindhárman békére lelünk majd. – szavai hallatán a nő elsírta magát.

- Most menj! – kapta fel a fejét Acchursed. Mindjárt itt lesz. Érzem, hogy közeledik. Nem szabad, hogy itt találjon téged. Menj! – fordította meg a nőt, majd finoman, de határozottan csukta be mögötte az ajtót.

A. Jó. Büdös. Életbe.

Elátkozott Szerető - II.

II.

Will feszengve nézett körül a teremben, ahol nagyjából tíz társával együtt várták, hogy eligazítást kapjanak a Testvérektől. Nagy meglepetésére két lány is volt a csapatban, akik szinte azonnal egymásra találtak, alig néhány órával érkezésük után. De nem csak ők. Szemmel láthatóan ismerkedtek egymással a leendő tanítványok, izgatottan sustorogtam, miközben kiképzőikre vártak. Will egy sarokba húzódott, és azon igyekezett, hogy senkivel ne létesítsen szemkontaktust. Eddigi, széles körű tapasztalatai alapján ez volt a legbiztosabb módszer arra, hogy senki ne akarjon vele mélyen szántó beszélgetést folytatni.

Aztán hirtelen arra lett figyelmes, hogy mindenki ülőhelyet keres magának. Felnézett, és látta, hogy az a Testvér lép be a terembe, aki a szobájába is bejött. A Nemző. Mivel későn eszmélt, természetesen ő volt az utolsó, aki helyet foglalt, ráadásul kénytelen volt elöl megtenni, mert már csak ott volt hely.

- Nos, üdv mindenkinek. Először bemutatkoznék, Phury vagyok, a Fekete Tőr Testvériség tagja. – itt áhítatos sóhajok hallatszottak, de Will csak maga elé bámult. - Nagyon örülök, hogy szinte kivétel nélkül itt vagytok, és remélem, jól érzitek majd magatokat. Nem állítom, hogy könnyű dolgotok lesz, hiszen minden kezdet nehéz. Lehet, hogy ez most furcsán hangzik, de mi, a Testvérek sem tőrrel a kezünkben születtünk. – megkönnyebbülés és apró mosolyok hangja töltötte meg a levegőt. – Az órarendeket majd kitesszük a központi hirdetőfalra, és minden szobába is rakunk egyet. Isten ments, hogy bármelyik edzésről lemaradjatok. – újabb kuncogás. – És igen… megérkezett két segítőtársam is. Na, gyertek már be! – nyújtotta feléjük a kezét. – Ők Zsadist bácsi és Butch bácsi. – mutatott rájuk. A teremben heves duruzsolás kezdődött, és Willnek nem volt nehéz rájönnie, hogy miért. A Zsadist nevű testvérnek óriási forradás húzódott végig az arcán, ami roppant ijesztővé tette a fizimiskáját. Will érezte, hogy izmai megmerevednek az izgalomtól, kezét úgy ökölbe szorította, hogy ujjai már a tenyerét karmolászták. „Biztos harc közben szerezte” – gondolta magában. Nem is történhetett másként. Bár azt nem értette, hogy maradhatott ilyen szörnyű nyoma a vágásnak. Kirázta a hideg a gondolatra, hogy egyszer, talán majd vele is megtörténhet ugyanez. Undorodott magától.

Gyáva. Kutya.

Mintha csak megérezte volna, hogy mire gondol, Zsadist tekintete rá villant. Hihetetlen, sárga szemének pillantásától Will még kisebbre húzta össze magát.

- Mindkét testvérem segíteni fog a kiképzésetekben. Ha bármi kérdésetek van, vagy segítségre szorultok, nyugodtan szóljatok nekünk. – Phury hangja és mosolya megnyugtató volt, de Will akaratlanul is arra gondolt, hogy vajon hányan fognak Zsadisthoz fordulni segítségért… Rossz érzés töltötte el, amiért ezt gondolta. Mikor felpillantott, a testvér sárga szeme ismét őt figyelte. Will azt szerette volna, bárcsak akkora lehetne, mint egy porszem, és reménykedett benne, hogy a férfi nem tud olvasni a gondolataiban.

- Még annyi, hogy a közös étkezések időpontját is megtaláljátok majd a táblákon, és azokon mindenkinek kötelező megjelenni. Esetleg van kérdés? – nézett körbe halvány mosollyal az arcán, de egy kéz sem emelkedett a levegőbe. Will meglepetten vette észre, ami eddig nem tűnt fel neki. Phurynak is sárga szeme volt, akárcsak Zsadistnak. – Jól van, akkor mindenki vonuljon vissza a szobájába, pakoljatok ki, ismerkedjetek. A főétkezés pedig a megbeszéltek szerint lesz, a faliújságokon minden fontos információt megtaláltok. Köszönjük a figyelmet! – a terem hirtelen megelevenedett, mindenki izgatottan pattant fel, és nagy hangzavar kíséretében indult a szobája felé. Will megvárta, míg elhalad a tömeg, és csak azután állt fel a helyéről.

- Várj egy pillanatot, fiam. – fogta meg a vállát egy súlyos kéz. Will halálra rémült, mikor látta, hogy a sebhelyes arcú testvér tartotta vissza. Azt hitte, mégis bele látott a gondolataiba, és most valami szörnyűség fog következni. A szíve majdnem kirobbant a mellkasából.

- Nyugodj meg. – dörmögte. Will nem nagyon találgatta, hogy honnan tudja, mennyire megijedt, hiszen tisztában volt vele, hogy szívdobogását még Dél-Afrikában is mindenki hallotta, és valószínűleg ahhoz igazították a törzsi dobok ritmusát. – Akadt egy kis adminisztrációs probléma, a szobatársaid lányok lennének, így egy kis cserére van szükség. Te átköltözöl egy másik szobába, két másik fiúhoz. – mondta. Tudta, hogy válaszolnia kellene valamit, de semmi másra nem futotta az erejéből, csak hogy bólintson. -. Mi a neved? – kérdezte tőle, sárga szemét az övébe mélyesztve.

- Wi…Will – felelte elhaló hangon, ami baromira nem illett egy harcos jelölthöz. Megköszörülte a torkát. – Will a nevem.

- Tehát így szereted, ha szólítanak, nem pedig a teljes neveden. – kapcsolódott be a beszélgetésbe a férfi, aki a Butch névre hallgatott.

Na még csak az kéne, hogy a teljes nevén szólítsák.

- Igen, ha nem probléma, akkor csak Will.

- Nem probléma, Z is a legtöbbször csak Z. – vigyorgott rá Butch, akit úgy gondolta kedvelni fog. – Gyere, elkísérlek az új szobádba. – tette vállára a kezét, Willben pedig csak most tudatosodott, hogy ezzel füstbe ment minden reménye, hogy legalább az első éjszakát egyedül töltheti. Miközben nagyot sóhajtva kilépett az ajtón, végig magán érezte azt a sárga szempárt.

- Ő itt a feleségem, Cormia. – ölelte át Phury gyönyörű, szőke felesége derekát.

- Kiválasztott… - hajtottam meg a fejemet. – Örülök, hogy megismerhetlek.

- Az érzés kölcsönös. – fogta meg lágy kezével az enyémet, közben pedig barátságosan rám mosolygott.

Egymás után mindenkit személyesen is megismertem, bár elmondás alapján így is mindegyiküket be tudtam azonosítani.

Mikor Xhex-hez értem, őszintén reméltem, hogy még csak meg sem próbál olvasni az érzelmi rácsszerkezetemben, mert ő volt az egyik olyan személy társaságból, akitől nagyon idegenkedtem Beth elmondása alapján, és a valóságban is olyan kisugárzása volt, ami viszolygást keltett bennem. Arca semmit nem árult el, de valamiért mégis úgy éreztem, vette a jelzéseimet.

Rehvenge-dzsel nem volt ilyen problémám. Szimpatikus volt nekem, és tudtam, nem csak magával kapcsolatban nem találhat bennem negatív érzéseket, hanem a Királlyal és az egész társasággal szemben sem.

- Szia, én Bella vagyok, Zsadist fele. – lépett elém a mosolygós lány, akit talán minden nőnél jobban tiszteltem ennél a házban. Beth elmesélte Z történetét, és azt, hogyan találtak egymásra Bellával… hogy Bella hogyan találta meg Zsadistot, és rántotta vissza a sötétségből, és a múlt árnyai közül. Ilyen az igazi szerelem.

- Nagyon örülök, hogy megismertelek. – szorítottam meg kicsit jobban a kezét, mint bárki másét, miközben elszorult a torkom. Nem akartam, hogy lássa rajtam, elérzékenyültem, így tovább léptem.

- És te vagy a gyönyörűséges Nalla baba! Bár már igazi kis hölggyé cseperedtél! – kis arcán csibészes mosoly jelent meg, majd szégyenlősen apukája nyakához bújt.

Z.

Ott állt előttem teljes életnagyságban, engem pedig elöntöttek az érzelmek. Annyi mindent szerettem volna mondani neki, de tudtam, hogy a nevemen kívül nem szabad semmi mást mondanom. Egy nagyot nyeltem, majd közelebb léptem.

- Hello. Paige vagyok. – mondtam, majd a kezemet nyújtottam. Ekkor jutott csak eszembe, hogy Zsadist nem szereti az érintést. Nem volt szándékomban őt kellemetlen helyzetbe hozni, így sután próbáltam visszahúzni a kezemet, ám ő gyorsabb volt. Keze az enyémhez ért, és finoman megszorította. Rá mosolyogtam, majd meghatottságomat próbáltam valahogyan elrejteni, ami nem volt nehéz, tekintve, hogy látómezőmben megjelent egy bőrkesztyűs kéz, amely halvány fénnyel égett.

„Csak nem Jamie és a csodalámpa? Vagy inkább valami elbaszott Tony Stark?

Vishousre néztem, és tudtam, ez is egyfajta próbatétel. Beth mesélt V „csodakezéről”, ami gyógyítani is tud, de leginkább életet elvenni. Lassan, de biztosan nyúltam keze után, majd az utolsó pillanatban Z egy határozott mozdulattal elütötte a közelemből V karját.

- Ezzel ne szórakozz. – mondta neki tömören, mire V sértetten távozott az ebédlő irányába.

- Nos, akkor szerintem menjünk is enni. A Hűségesek már mindent előkészítettek. – lépett hozzám Beth, majd karjával az étkező felé invitált. – Kicsi Wrath most éppen alszik, de amint itt végeztünk, akkor felmegyünk hozzá, jó? – láttam Beth arcán, mennyire ragyog, mikor a kisfiáról beszél. Irigyeltem ezért.

- Már nagyon várom, hogy lássam. – mondtam, majd a hatalmas asztal felé fordultam, és tátva maradt a szám.

Elátkozott Szerető - I.

I.

Az Óhazában, London külvárosában.

- Sokáig maradtatok. – suttogta Filomena parancsolója fülébe, miközben végig simogatta széles mellkasát. – Már aggódtam. – nézett a halványkék szemekbe.

- Nincs miért. Nem történik bajom. – csókolta meg Empheror a felét, majd a hajába fúrta az arcát. – Acchursed miatt később tudtunk csak indulni, ezért…

- Nem tetszik, ahogy vele bántok. – húzódott el parancsolójától, majd rá villantotta szemét, mely a barnának egy olyan halvány árnyalata volt, mintha cseppentett méz lett volna.

- Ez is olyan jellemző rá. Neked panaszkodik. – csikorgatta a fogát Empheror.

- Nagyon tévedsz. – rázta meg fejét a nő. – Acchursed soha nem panaszkodott nekem. SOHA. De ezt te is jól tudod. Mindig tisztelettel bánt velem, mindannak ellenére, ami… ami voltam. – hajtotta le a fejét Filomena, mikor a múlt szellemei ismét köré gyűltek.

- Már hányszor mondtam, hogy ne gondolj erre többet. Vége van, elmúlt. Új életet kezdtünk. A felem vagy, én pedig a parancsolód. A többi nem számít. – simogatta meg a nő arcát.

- Tudom, tudom… - sóhajtott nagyot Filomena, majd varázslatos szemeivel a férfira nézett. – Emlékszel? – kérdezte – Emlékszel még arra az éjszakára, amikor először találkoztunk? – szemébe könnycseppek gyűltek, ahogy arra az estére gondolt. – Ő volt az… neki köszönhetjük azt, hogy egymásra találtunk. Ha Acchursed nincs, akkor én még mindig…

- Tisztában vagyok vele, hogy mit tett értünk. – pattant fel a lány mellől, és fel-alá kezdett járkálni a szobában.

- Akkor miért csinálod ezt? Mikor bántott ő téged?

- A puszta létezése bánt. – ütött Empheror a falba. – Tényleg átkozott. És vele együtt mi is azok vagyunk. – dühöngött.

- Nem… - rázta meg a fejét Filomena. – Te átkozod meg a kapcsolatunkat. Meg kellene tanulnunk békében élni. Te is jól tudod, hogy nem rajta múlik.

- Miért véded ennyire? – kék szemei olyanok voltak, mint a jég. – Hát ennyire fontos neked? – kérdése régi sebeket szakított fel a lány lelkében.

- Mire gondolsz? – kérdezte a lány, remegő ajkaival. – Mond ki, mivel vádolsz! – állt fel az ágyról, és közelebb lépett parancsolójához. Könnyei láttán Empheror lába megremegett, majd térdre rogyott előtte.

- Na haragudj szerelmem. – döntötte homlokát a nő hasának. – Én csak téged akarlak. Mindig is téged akartalak! És meghalok, ha arra gondolok, hogy… hogy elveszítelek. – szabadkozott, miközben izmos karjaival erősen szorította magához a testét. – Acchursed… olyan lehet a szemedben, mint én… de mégis más. Talán… jobban örülnél egy olyan parancsolónak, mint ő. Nem egy ilyen őrjöngő félbolondnak, aki mindig ösztönből cselekedik.

- Hallgass már el! – állította le a nő. – Én nem akarom Őt parancsolómnak. Én is mindig csak téged akartalak, ahogyan te is engem. De szeretem őt. Nem tudom őt nem szeretni. Nagyon sokat köszönhetünk neki. Nem tudom, hogy lehetsz vele ilyen kegyetlen.

- Igen, lehet, hogy sokat köszönhetünk neki, de mennyi mindent vett el tőlünk? – nézett fele mézszín szemébe.

- Acchursed csak élni szeretne, ahogyan mindenki más. Ezért nem kárhoztathatjuk. És az életét velünk kell megosztania. Ő… a családunk. – próbálta Filomena jobb belátásra bírni.

Empheror nem szólt többet, de szívében már régen megfogalmazta élete célját.

Acchursed-nak pusztulnia kell.

 Caldwell

- Miért ijesztetted meg?

- Nem ijesztettem meg, csak megkérdeztem, hogy miért nem jön be.

- De mégis ijesztő volt, ha elájult.

- Az tuti, hogy nem George-tól ijedt meg.

- Lehet, hogy beteg.

- Beteg a francokat.

- Nagyon érzékeny lány, és nagyon izgult. Hiába meséltem neki rólunk, azért mégis ijesztő lehet, amikor tényleg valósággá válik.

- Lehet, hogy szívrohamot kapott?

- Ugyan már, csak elájult! A szíve és a pulzusa rendben van. Nemsokára majd magához tér.

- Kellene olyan izé… amit a filmekben mindig a csajok orra alá dugnak.

- Jézusom Rhage, legalább most ne disznólkodj!

- Fogd be Butch! Jane, te biztosan tudod, hogy mire gondolok!

- Repülősó?

- Az-az!!! Látod Butch, nem vagyok hülye!

- Nyugi fiúk, nemsokára magához tér repülősó nélkül is.

- Azért ha mégsem, szívesen becsavarom egy szőnyegbe, és gondoskodom róla, hogy soha ne találják meg.

- V!!!

- Élek… élek… - mondtam halkan, mikor parázs vitát követően éreztem magamban annyi erőt, hogy kinyissam a szememet és megszólaljak, mivel eljutott agyamig a konkrét fenyegetést, hogy szőnyegbe csavarva végzem egy szeméttelepen.

- Helló Page! Minden rendben? – hajolt be a képbe Beth.

Most akartak szőnyegbe csavarni. Szóval nem.

- Igen, persze… - bólintottam majd megpróbáltam megmozdulni az óriási fotelban, amiben ültem. – mikor Beth hátrébb húzódott, láttam, hogy egy egész kis hadsereg állja körbe a helyet, ahol eddig ájultan hevertem. Körbe néztem a díszes társaságon, majd szemem mindenkin elidőzött néhány másodpercig, amíg ők furcsán méregettek, és várták, mi következik most.

- El fog ájulni… tuti, hogy megint el fog ájulni. – nézett rám aggódva a mozicsillag kinézetű testvér.

- Nem fogok elájulni… Rhage. – kockáztattam meg.

- Háh! Látjátok? Azonnal felismert! Képet sem látott rólam, és mégis…

- Kevés olyan barom van, mint te, Hollywood. Nem volt nehéz.

- Fogd be! – bokszolt bele a mellette álló Testvér vállába.

- Nincsen. Semmi. Baj. Nyugodj. Meg. – Rhage fölém hajolt, közben pedig úgy tagolta- és formázta a szavakat, mintha valami gyengeelméjűvel beszélne.

- Tudsz róla, hogy… amikor így beszélsz, folyamatosan kivillan a szemfogad? – kérdeztem, miközben próbáltam feltornázni magamat a fotelban. – Roppant megnyugtató.

- Na tessék Hollywood, gratulálok!

- Jaj, hagyjátok már abba! Próbáljatok már civilizáltan viselkedni! – pirított rájuk az a férfi, akinek haja a szőke-barna- és vörös különböző árnyalataiban pompázott. – Gyere, próbálj felállni. – nyújtotta felém a kezét, amelyben szinte eltűnt az enyém.

- Köszönöm, Phury. – mosolyogtam rá, miközben próbáltam megőrizni az egyensúlyomat.

- Ezek szerint már nem kell bemutatkoznom. – mosolygott rám. – Örülök, hogy megismerhetlek.

- Én is hasonlóképpen. – bólintottam, majd ismét körbe néztem. A szívem a torkomban dobogott. Két lépést előre léptem, egészen a zsemleszínű kutyáig, aki érdeklődve, de kissé gyanakodva méregetett.

- Nagyon sajnálom Felség, hogy csak így beájultam a küszöbről. – szabadkoztam. – De ahogy a Beth is mondta, nagyon izgultam.

- Semmi baj. Ti emberek nagyon mások vagytok, mint mi. Tudom, milyen ijesztőek lehetünk a számotokra.

- Nem a létezésetek az ijesztő… vagy a kinézetetek. Sokkal inkább az, hogy… TÉNYLEG léteztek. – próbáltam megfogalmazni, amit igazán érzek. – Ne haragudj, sületlenségeket beszélek össze. – legyintettem.

- Nem. Értem, amit mondasz. – mosolyodott el.

- Nagyon örülök, hogy itt vagy, és hogy most már minden rendben. – ölelt magához Beth.

- Én is nagyon örülök, és köszönöm a meghívást. – mosolyogtam rá. Eközben a sötét hajú, kecskeszakállas testvér is visszatért, szájában égő cigarettával.

- Na… most akkor nem kell a szőnyeg?