Elátkozott Szerető - I.

I.

Az Óhazában, London külvárosában.

- Sokáig maradtatok. – suttogta Filomena parancsolója fülébe, miközben végig simogatta széles mellkasát. – Már aggódtam. – nézett a halványkék szemekbe.

- Nincs miért. Nem történik bajom. – csókolta meg Empheror a felét, majd a hajába fúrta az arcát. – Acchursed miatt később tudtunk csak indulni, ezért…

- Nem tetszik, ahogy vele bántok. – húzódott el parancsolójától, majd rá villantotta szemét, mely a barnának egy olyan halvány árnyalata volt, mintha cseppentett méz lett volna.

- Ez is olyan jellemző rá. Neked panaszkodik. – csikorgatta a fogát Empheror.

- Nagyon tévedsz. – rázta meg fejét a nő. – Acchursed soha nem panaszkodott nekem. SOHA. De ezt te is jól tudod. Mindig tisztelettel bánt velem, mindannak ellenére, ami… ami voltam. – hajtotta le a fejét Filomena, mikor a múlt szellemei ismét köré gyűltek.

- Már hányszor mondtam, hogy ne gondolj erre többet. Vége van, elmúlt. Új életet kezdtünk. A felem vagy, én pedig a parancsolód. A többi nem számít. – simogatta meg a nő arcát.

- Tudom, tudom… - sóhajtott nagyot Filomena, majd varázslatos szemeivel a férfira nézett. – Emlékszel? – kérdezte – Emlékszel még arra az éjszakára, amikor először találkoztunk? – szemébe könnycseppek gyűltek, ahogy arra az estére gondolt. – Ő volt az… neki köszönhetjük azt, hogy egymásra találtunk. Ha Acchursed nincs, akkor én még mindig…

- Tisztában vagyok vele, hogy mit tett értünk. – pattant fel a lány mellől, és fel-alá kezdett járkálni a szobában.

- Akkor miért csinálod ezt? Mikor bántott ő téged?

- A puszta létezése bánt. – ütött Empheror a falba. – Tényleg átkozott. És vele együtt mi is azok vagyunk. – dühöngött.

- Nem… - rázta meg a fejét Filomena. – Te átkozod meg a kapcsolatunkat. Meg kellene tanulnunk békében élni. Te is jól tudod, hogy nem rajta múlik.

- Miért véded ennyire? – kék szemei olyanok voltak, mint a jég. – Hát ennyire fontos neked? – kérdése régi sebeket szakított fel a lány lelkében.

- Mire gondolsz? – kérdezte a lány, remegő ajkaival. – Mond ki, mivel vádolsz! – állt fel az ágyról, és közelebb lépett parancsolójához. Könnyei láttán Empheror lába megremegett, majd térdre rogyott előtte.

- Na haragudj szerelmem. – döntötte homlokát a nő hasának. – Én csak téged akarlak. Mindig is téged akartalak! És meghalok, ha arra gondolok, hogy… hogy elveszítelek. – szabadkozott, miközben izmos karjaival erősen szorította magához a testét. – Acchursed… olyan lehet a szemedben, mint én… de mégis más. Talán… jobban örülnél egy olyan parancsolónak, mint ő. Nem egy ilyen őrjöngő félbolondnak, aki mindig ösztönből cselekedik.

- Hallgass már el! – állította le a nő. – Én nem akarom Őt parancsolómnak. Én is mindig csak téged akartalak, ahogyan te is engem. De szeretem őt. Nem tudom őt nem szeretni. Nagyon sokat köszönhetünk neki. Nem tudom, hogy lehetsz vele ilyen kegyetlen.

- Igen, lehet, hogy sokat köszönhetünk neki, de mennyi mindent vett el tőlünk? – nézett fele mézszín szemébe.

- Acchursed csak élni szeretne, ahogyan mindenki más. Ezért nem kárhoztathatjuk. És az életét velünk kell megosztania. Ő… a családunk. – próbálta Filomena jobb belátásra bírni.

Empheror nem szólt többet, de szívében már régen megfogalmazta élete célját.

Acchursed-nak pusztulnia kell.

 Caldwell

- Miért ijesztetted meg?

- Nem ijesztettem meg, csak megkérdeztem, hogy miért nem jön be.

- De mégis ijesztő volt, ha elájult.

- Az tuti, hogy nem George-tól ijedt meg.

- Lehet, hogy beteg.

- Beteg a francokat.

- Nagyon érzékeny lány, és nagyon izgult. Hiába meséltem neki rólunk, azért mégis ijesztő lehet, amikor tényleg valósággá válik.

- Lehet, hogy szívrohamot kapott?

- Ugyan már, csak elájult! A szíve és a pulzusa rendben van. Nemsokára majd magához tér.

- Kellene olyan izé… amit a filmekben mindig a csajok orra alá dugnak.

- Jézusom Rhage, legalább most ne disznólkodj!

- Fogd be Butch! Jane, te biztosan tudod, hogy mire gondolok!

- Repülősó?

- Az-az!!! Látod Butch, nem vagyok hülye!

- Nyugi fiúk, nemsokára magához tér repülősó nélkül is.

- Azért ha mégsem, szívesen becsavarom egy szőnyegbe, és gondoskodom róla, hogy soha ne találják meg.

- V!!!

- Élek… élek… - mondtam halkan, mikor parázs vitát követően éreztem magamban annyi erőt, hogy kinyissam a szememet és megszólaljak, mivel eljutott agyamig a konkrét fenyegetést, hogy szőnyegbe csavarva végzem egy szeméttelepen.

- Helló Page! Minden rendben? – hajolt be a képbe Beth.

Most akartak szőnyegbe csavarni. Szóval nem.

- Igen, persze… - bólintottam majd megpróbáltam megmozdulni az óriási fotelban, amiben ültem. – mikor Beth hátrébb húzódott, láttam, hogy egy egész kis hadsereg állja körbe a helyet, ahol eddig ájultan hevertem. Körbe néztem a díszes társaságon, majd szemem mindenkin elidőzött néhány másodpercig, amíg ők furcsán méregettek, és várták, mi következik most.

- El fog ájulni… tuti, hogy megint el fog ájulni. – nézett rám aggódva a mozicsillag kinézetű testvér.

- Nem fogok elájulni… Rhage. – kockáztattam meg.

- Háh! Látjátok? Azonnal felismert! Képet sem látott rólam, és mégis…

- Kevés olyan barom van, mint te, Hollywood. Nem volt nehéz.

- Fogd be! – bokszolt bele a mellette álló Testvér vállába.

- Nincsen. Semmi. Baj. Nyugodj. Meg. – Rhage fölém hajolt, közben pedig úgy tagolta- és formázta a szavakat, mintha valami gyengeelméjűvel beszélne.

- Tudsz róla, hogy… amikor így beszélsz, folyamatosan kivillan a szemfogad? – kérdeztem, miközben próbáltam feltornázni magamat a fotelban. – Roppant megnyugtató.

- Na tessék Hollywood, gratulálok!

- Jaj, hagyjátok már abba! Próbáljatok már civilizáltan viselkedni! – pirított rájuk az a férfi, akinek haja a szőke-barna- és vörös különböző árnyalataiban pompázott. – Gyere, próbálj felállni. – nyújtotta felém a kezét, amelyben szinte eltűnt az enyém.

- Köszönöm, Phury. – mosolyogtam rá, miközben próbáltam megőrizni az egyensúlyomat.

- Ezek szerint már nem kell bemutatkoznom. – mosolygott rám. – Örülök, hogy megismerhetlek.

- Én is hasonlóképpen. – bólintottam, majd ismét körbe néztem. A szívem a torkomban dobogott. Két lépést előre léptem, egészen a zsemleszínű kutyáig, aki érdeklődve, de kissé gyanakodva méregetett.

- Nagyon sajnálom Felség, hogy csak így beájultam a küszöbről. – szabadkoztam. – De ahogy a Beth is mondta, nagyon izgultam.

- Semmi baj. Ti emberek nagyon mások vagytok, mint mi. Tudom, milyen ijesztőek lehetünk a számotokra.

- Nem a létezésetek az ijesztő… vagy a kinézetetek. Sokkal inkább az, hogy… TÉNYLEG léteztek. – próbáltam megfogalmazni, amit igazán érzek. – Ne haragudj, sületlenségeket beszélek össze. – legyintettem.

- Nem. Értem, amit mondasz. – mosolyodott el.

- Nagyon örülök, hogy itt vagy, és hogy most már minden rendben. – ölelt magához Beth.

- Én is nagyon örülök, és köszönöm a meghívást. – mosolyogtam rá. Eközben a sötét hajú, kecskeszakállas testvér is visszatért, szájában égő cigarettával.

- Na… most akkor nem kell a szőnyeg?