Elátkozott szerető - VII.

VII.

Jézus. Isten.

Ez volt az első gondolatom, mikor a tükörbe néztem. A háromórányi alvás után alig voltam képes kinyitni bedagadt szemeimet, az alattuk dudorodó két szatyorról, és sötét árnyékról már nem is beszélve. Egy olyan emberre, aki eddig nagy általánosságban minden éjszaka nyolc órát aludt, halálos kombináció jelentett az éjszakázás, és a háromórányi alvás.

Egészen addig fel sem merült bennem, milyen kihívást jelent majd az éjszakai, aktív életmódra való átállást, de ebben a pillanatban rájöttem, hogy vendégségem alatt nem csupán a morgó, párjukat féltő, életemre törő vámpírok jelentik majd a kihívást, hanem maga a tény, hogy egy harminc éve jól bejáratott életritmust kell fenekestől felborítanom.

- Hány óra van? Milyen napszak? Melyik bolygó? – morogtam magam elé, mikor kiléptem a fürdőből. Láttam, hogy a redőnyök még nem gördültek fel, tehát nappal van. Az órára néztem, ami öt órát mutatott. Tudtam, hogy úgy hét felé sötétedik ilyenkor, úgyhogy még legalább két órát kuksolhatok itt a sötétben. Akkor pedig majd felgördül a redőny, és tovább kuksolhatok… ja, a sötétben.

De. Kurva. Jó.

Újabb kihívás. Valószínűleg az elkövetkezendő egy hónapban nem túl sűrű láthatom a napot. Hacsak nem kérek egy kis kimenőt. Diszkrét kopogás hallatszott az ajtó felől, mire magamra kapta a köntösömet, és résnyire nyitottam. Fritz állt a túloldalán, és kedvesen mosolygott rám.

- Jó reggel kisasszony. – köszönt, mikor látta, hogy még hálóruhában vagyok. – Elnézést, hogy ilyen korai órán zavarom, de Királyunk beszélni kíván Önnel, amennyiben kegyednek is alkalmas. – hajolt meg előttem, majd mosolyogva várta a válaszomat.

- Természetesen. – válaszoltam. – Csak kérnék fél órát, hogy rendbe hozzam magamat.

- Köszönöm, válaszát továbbítom a Királynak. – hajolt meg, majd ellépdelt a folyosón. Becsuktam az ajtót, majd arra gondoltam, hogy vajon hány réteg vakolatot kell magamra kenjek, hogy ne úgy nézzek ki, mint Frankensteinné.

- Jó reggelt!... napot… estét! – köszöntem kissé zavarodottan, mikor beléptem az irodába. Gondoltam a király majd kiválasztja a számára megfelelőt. Láttam, hogy szája apró mosolyra húzódik.

- Hogy aludtál? – kérdezte, miközben kezével George finom szőrét simogatta.

- Arról inkább ne beszéljünk. – ráztam meg a fejemet. – Kicsit összezavarodott a bioritmusom.

- Gondoltam, hogy ez majd problémát fog jelenteni, de remélem, hamar túljutsz rajta. – szavai őszinték voltak, kezével pedig az asztal előtt álló székre mutatott. Leültem, és vártam a folytatást. Wrath hátra dőlt a trónszékben, mintha csak arra várna, hogy én kezdjem meg a beszélgetést. Igyekeztem összeszedni magamat, és határozottnak tűnni, mert úgy éreztem, az első négyszemközt történő beszélgetésünk megalapozza további kacsolatunkat.

- Hoztam neked valamit. – vettem ki a zsebemből a tárgyat, amit már régóta őrizgettem. – A fém súlyos hangja hallatszott, miközben az asztalra tettem, majd Wrath elé csúsztattam. Összevonta a szemöldökét, majd az asztalon fekvő súlyos tárgy felé nyúlt. Mikor megtapogatta, felragyogott az arca.

- Ezt meg hol találtad? – kérdezte.

- Egy sikátorban. Olyan környéken, hogy majdnem alsóneműt kellett cserélnem, mire sikerült kijutnom onnan. De megérte.

Ahogy Wrath a kezében forgatta a dobócsillagot, egyből látszott, hogy a fegyver mestere.

- Régen nem harcoltam már ezekkel. – forgatta erős, ám mégis kecses ujjai között. Mellkasából egy nagy sóhaj szakadt fel. – Köszönöm, hogy elhoztad nekem. Végül visszatalált hozzám.

- Legféltettebb kincsem volt. Az íróasztalomon tartottam. Ez adta nekem az erőt ahhoz, hogy tovább kutassak.

- Miből gondoltad, hogy ez a miénk? A mi fajtánké?

- Olyan írás van rajta, amelyik semmilyen, a mai világ által ismert íráshoz és nyelvhez nem hasonlít. De ránézésre is lehet látni, hogy nagyon ősi nyelvről van szó. A dobócsillag kidolgozása pedig… roppant finom. Csak egy magas szintű kultúra képviselői készíthették. – Wrath tovább forgatta a csillagot a kezében.

- Ettől még akár ufók is lehettek volna.

- Ez igaz. De ha már az ufóknál tartunk… én is úgy vagyok vele, mint Mulder ügynök. – éreztem, hogy Wrath vak tekintete rám szegeződik szemüvege mögül.

- Hinni akarok. Mindig is hinni akartam. – Wrath szája sarkában mosoly jelent meg.

- A fajtám mindig arra törekedett, hogy az emberek ne jöjjenek rá a létezésünkre.

- Hát… ami azt illeti nem végeztek valami jó munkát. Amióta csak létezik az emberiség, szóban és írásban is léteznek leírások vámpírokról.

- A legtöbb csak hagymázas képzelgés.

- Persze. De azért minden kultúrában van egy-két hiteles beszámoló vérszívó lényekről.

- Az évezredek során elkerülhetetlen volt néhány… „találkozás” az emberekkel.

- Ez a mostani is egy ilyen… „találkozás”? – kérdeztem. Wrath másodpercekig nem válaszolt, majd előre hajolt és az asztalra könyökölt.

- Te régóta kutatsz utánunk. Sokat tudsz rólunk.

- Ez így, ebben a formában nem igaz. Sok forrást olvastam, sok könyvet, és sok filmet néztem a témában, de a valóság – megráztam a fejemet – minden eddigi elképzelésemet és várakozásomat felülmúlja. Az életetek, a kultúrátok, a hitvilágotok… az alantasok… mindez sokkal bonyolultabb és sokkal összetettebb, mint bármelyik képzelgés.

- Örülök, hogy ilyen érdekesnek találsz minket. – szája sarkában halvány mosoly bujkált.

- Miért vagyok itt? – tértem hirtelen a tárgyra.

- Mint mondtam, a fajtám mindig arra törekedett, hogy az emberek ne találjanak bizonyosságot a létezésünkre. Te viszont nagyon közel kerültél.

- Meg fogtok ölni? – kérdeztem hirtelen.

- Szerinted megölném a felem egyik barátját?

- Én kérdeztem előbb. – a hangom meglepően határozottan csengett. Itt ültem szemben ezzel a hatalmas harcossal, aki ráadásul fajtájának királya is volt, én pedig a tiszteletlenség határát súroltam.

- Nem, nem akarunk megölni. Sokkal inkább azt szeretném, ha… megismernéd a világunkat.

- És ugyan nektek mi ebben a jó? Hiszen pont ennek az ellentétére törekedtek. Veszélyt jelentek a számotokra.

- Egyszerű kíváncsiság. Kíváncsi vagyok, hogy néhány hét múlva hogyan látsz majd minket. Tudom, hogy nem jelentesz ránk fenyegetést. Ha Beth azt mondja, hogy megbízhatunk benned, akkor úgy is van. – néhány pillanatig hallgattunk, majd egy nagyot sóhajtottam.

- Hát jól van. Akkor megyek is felfedezni a világotokat. – álltam fel a székből. – Ha megengeded… - hajoltam meg kissé felé, majd az ajtó felé indultam.

- Ezt ne hagyd itt! – hallottam mennydörgő hangját, mire visszafordultam. Kezében tartotta a hatalmas dobócsillagot, amely hozzá tartozott.

- Az a tiéd.

- Valamikor az enyém volt. De most már a tiéd. A hitedért cserébe. – ismét felém nyújtotta a csillagot, én pedig oda léptem, és a markomba fogtam az értékes tárgyat, mely az én kezemben csak egy tárgy volt, a Király kezében viszont gyilkos fegyver. Őszintén meghatott ez a gesztus.

- Köszönöm. – mondtam, majd a szívemhez szorítottam. Ez a csillag jelentette számomra éveken keresztül a reményt, az önigazolást, hogy nem vagyok őrült. És most az az ember – illetve vámpír – adja nekem, aki annak idején használta. Soha nem hittem, hogy egyszer megérem ezt. – Köszönöm. – mondtam még egyszer, majd kiléptem az ajtón.

Az óhazában, London külvárosában

- Tényleg azt hiszed, hogy nem tudom? Te tényleg hülyének nézel, igaz?

- Tisztában vagyok vele, hogy miért vagy most itt. De azt is nagyon jól tudod, hogy nem én hívtam ide. Magától jött. – Acchursed nagyon jól tudta, hogy nem ússza meg szárazon azt a néhány mondatot, amit Filomenával váltottak, bármennyire is ártatlan volt a dologban.

- Ha még egyszer megtudom, hogy csak rá mertél nézni, akkor véged van.

- Ha szóba állok vele, az a baj. Ha becsapom az orra előtt az ajtót, akkor azért fenyegetsz. Mégis mivel lennél elégedett? Hogy tudnék… a „kedvedre tenni”. – Acchursednak már nagyon kezdett elege lenni ebből a meddő vitából… újra és újra.

- Nos, ha örökre eltűnnél az életünkből, azzal igencsak a kedvemre tudnál tenni. – vicsorgott Empheror.

- Sajnálom, de még egy ideig biztosan nem szerzem meg neked ezt az örömöt. – vágott vissza Acchursed, bár őszintén szólva pontosan ennek ellentétét érezte.

Belefáradt.

Empheror többször az orra alá dörgölte, hogy nincs miért élnie. Nincsen Fele, nincsen családja, és még a saját harcos társai sem tartják túlságosan nagyra… nem úgy, mint Empherort. Acchursed mégis kitartott. Bár néha kedve lett volna feladni a harcot, örökre elaludni, de agyának egy kis szegletében élt a remény, pislákolt egy érzés, hogy vár még rá valami az életben, amit nem dobhat el ilyen könnyen magától. Felkelt újra és újra. Bármilyen nehéz is volt, és bármennyire is értelmetlen.

De a harc Empherorral egyre kilátástalanabb lett. Mióta Filomena belépett az életükbe, azóta a düh és a gyűlölet olyan magasra csapott Empheror szívében, hogy Acchursed küzdelme egyre reményvesztettebb lett… csak az a kis remény ne pislákolt volna az agya legmélyén, amely úgy világította meg számára az utat, mint egy jelzőfény a hajósoknak. Könnyebb lenne akkor minden. Csak eltűnni… semmivé válni…

Erőteljes kopogás szakította ki őket azt acsarkodásból. Meg sem várva az invitálás, egyik harcos társuk, Angher rontott be a szobába.

- Gyer… gyertek. – mondta hatalmas testméretéhez képest meglepően félénken. Láthatóan zavarba jött a szituációtól, bár már kintről hallhatta a veszekedés hangjait. – Acchursed, Warrhior hívat téged. Eljött az idő, hogy írjunk Wrathnek. Szükségünk van a te diplomatikus stílusodra. – A harcos igen érdekes hangsúllyal mondta ki a „diplomatikus stílus” kifejezést. Acchursed nagyon jól tudta, hogy mennyire kinézik őt azért, mert szerette az irodalmat, a komolyzenét, és mert verseket írt. Hiába volt ugyanolyan kemény harcos, mint bármelyikük, ők mindezt gyengeségnek, nem túl férfias viselkedésnek tartották, nem úgy, mint Empheror fegyver gyűjteményét, és a Heavy Metalt.

- Azonnal megyek. – mondta immár higgadtan, de fülében még mindig hallotta Empheror hangos morgását. Nem vett róla tudomást, csak magára kapta a kabátját és kilépett az ajtón.